Beérkezett pályaművek

Sz Lil

 

Őszi szösszenet

 Megszületünk, s meghalunk, mind e közt élünk, s vagyunk. Az évszakok között is így van, hiszen mintha a tavasszal megszületne a világ minden áldott évben, nyáron élne, mikor minden boldog és gyönyörű, jön az ősz, mint az öregség, majd a tél, ahol meghal minden – kopárak a fák, az avarban se találunk szinte semmit. Mégis ott van az a hat hónap, mikor fénykorát éli minden. Szerelmes párok nevetve rohannak egymás mellett a forróságban, a hidegben pedig együtt bújnak menedék alá, hogy ne ázzanak szét. Gyönyörű a természet. Én is ilyen volnék, vagyis minden esetre én ilyennek érzem magam. Tavaszi születésű vagyok, ez már kipipálható, nyáron a szívem is olyan virágokba bocsátkozik, mint körülöttem minden, s mindenki. Ősszel kicsit kopárabb az életem, ahogy a természet, s gyengébbnek érzem magam, bár őszintén nem tudom, miért. Talán a hideg hozza elő belőlem azt a melankolikus állapotot, mely most itt van velem. Talán nem látom, de tudom, hogy ott ül minden nap mellettem, és várja, hogy lecsaphasson rám, nem kímélve semmit sem.

 Egyszer azt hallottam a tv-ben, ősszel szakítanak a legtöbben, tapasztalom is. Habár az én szívem nem bocsátottam eladásra, mellettem az embereken látom. Ha pár szóban kéne az őszi szerelmet összefoglalnom azt mondanám, érzelemteljes, mégis szomorú; boldog, de mégis komor, bohókás, mégis túl komoly. Dúlhat a szerelem az időjárástól függetlenül, az igazi férfiak a hideg ellenére vetik le kabátjukat, hogy a párjuk ne fázzon, de mégis a sok szakítástól boldogtalanná válik az a sok gyönyörű emlék. A boldogság a párkapcsolatot akkor is jellemzi, ha már nem az igazi, de mégis a végén annyira üres lesz. Te is tudod mennyit nevetsz, ha vele vagy, mi? Na, látod, szerinted is olyan néha, mint egy cirkuszi előadás – sokat vigadsz, de most komolyan, nem elkomolyodsz, mikor látod szívszerelmed arckifejezését erre a szörnyűséges időjárásra reagálva?

 Nekem nincs bajom az ősszel. Kicsit még életben tartva magukat, a szél lágy ölében ülve ringatóznak le az addig otthont jelentő fáról a levelek, s mikor leesik, gyermekek ezrei futnak felszedni. Tudom, hisz én is ilyen ártatlan, örömteli kislány voltam. Nagymamával kézen fogva sétáltam a zeneiskola melletti gesztenyefák aljában, hogy szebbnél szebb színekben pompázó leveleket vigyek haza lepréselni, majd édesanyámnak huncut kis mosollyal arcomon adjam át neki. Neked is ilyen volt, ne tagadd, barátom, ismerlek én már jól. Ott voltál mellettem, ha szerettem volna, ha nem, nem tágítottál, inkább segítettél, s sokat nevettél.

 Ősszel, mintha a természet jelezni szeretné, hogy lassan itt a vég. A nyári kánikulának, sugárzó napsugárnak vége már oly’ rég, s lassan haldokló szívvel fordulunk be a célba. Én sosem fogtam fel úgy a halált, hogy az  rossz dolog, sőt igazából, nem egy alkalom van arra, hogy sokkal jobban hangzó dolog. Nem, nem az öngyilkosságra gondolok, hanem a természetes halálra. Vannak, kik annyit szenvednek, s bár élni akarnak, nekik nem lehet. Náluk az ősz eluralkodik a lelkükön, s kiszorítja a nyarat – mennyire sajnálom én ezt. Bárhogyan is gondolnak az emberek az elmúlásra úgy, mint az ördög legkedveltebb játékára, én kiállok elvem mellett. De milyen is lehet, mikor életünk utolsó perceit tengetjük? Én úgy képzelem el, mint amikor az ősz kezd átmenni télbe, s már nem az eső esik, hanem kézen fogva pár hópihét, hullnak a földre. Emellé egy adag letargia és esernyő nélkül megyek ki a latyakba. Addig gyalogolnék, míg már nem tényleg tél lesz, s teljes sötétségben, egy délután négy órai időpontban, már csak vánszorogva ugyan, átmennék a fénybe.

 Ez lenne a vége? Hisz nem egy évig él minden ember! Ez is biztos csak a lélek ereje, hiszen minden rosszat követ valami jó, s ezzel a gondolattal együtt a telet követően az újjászületés szakasza jelenik meg. A tél ugyan zord, s konok, de talán nem is olyan nagy probléma, mivel a következő évre csak erősebbek leszünk. Ahogy a hó olvad, a súly, mi nyom minket, lassan eltűnni látszik. Látod azt ott? Igen, ott azt a gyönge kis hóvirágot? Még sincs itt a vég, jön újra a szerelem, s a szeretet – tudom, ez ezt jelképezi, legalább is számomra biztosan.

 Csendben ülök székemen, magam előtt a füzetemmel, mibe a már emlegetett apró faleveleket préseltem még réges- régen. Sok színes pompában tündöklő őszt, s zord telet megéltem én már, s lelkem oly’ erős már, hogy talán még kibírok további ötvenet, lehet még százötvenet, sosem lehet tudni. Hogy az élet mit diktál, már nem tudhatom, de az biztos, hogy én az őszt egy csodának tartom. Ő készített fel engem, s téged, jó barátom, hogy fájdalmas is lehet egy helyzet, s rózsaszín köd is elreppenhet. Fázó szívvel írom ezt meg, neked, édes barátom, hiszen ha kinézel az ablakodon, tudom, hogy te is szépnek látod, mert te is olyan vagy, mint én. Fogj egy bögre kamillateát, emlékszek én, hogy azt szereted, s gondolj bele abba a sárguló napba, mikor megismertelek.

TÖRÖK NÁNDOR

 

Ég a földdel

 

Porszemcsének pihe súlya,

nyári odvas szél, ha fújja,

kavarogva nyöszörög,

fűben boszorkánykörök.

 

Földben féreg, ha rág vadul,

valami lenn elszabadul,

fagyökérbena fájdalma,

lombja között sír az alma.

 

Fönn az égen pacsirta száll,

árokszélen, aki kaszál,

szemében a szalmakalap,

a vas hegyén villog a Nap.

 

Napot felhő, ha takarja,

a Föld összes szürke varja,

károgásuk mennydörgés,

villámfényes dübörgés.

 

Esőcseppben égbolt búja,

együtt búsul megújulva,

egyesülve ég a földdel,

nászukból új élet zöldell.

 

>>>>>>>>>>>

 

Régi éj

 

Denevérszárnyakon érkezett az este,

homályba torzulva nyögött fel a táj,

a tudós, a költő az égen kereste

igazát, bár tudta a Földön mi fáj.

     Elfojtott szitkokat morzsolt el a száj.

 

Valami fájdalom volt az éjszakában,

tüzes szempárok halk prédákra lestek,

csillagok rejtőztek felhők mögé lágyan,

s tördelt sikolyban megtért pár eretnek.

     Jutányos áron új életet vettek.

 

Friss fohászaiktól meglepődve reggel,

mielőtt istenük bősz életre kelt,

valahol ébresztőt csörömpölt egy vekker,

s kutyaugatásra tíz kakas felelt.

     Hajnalra éppen a középkor letelt.

 

A tudós, a költő megigézve maradt

csillagbűvöletben, s álmáról mesélt

titkok hálójában, mint a néma halak,

 s tudta, a nappal is hoz majd új veszélyt.

     Vissza fogja sírni még a régi éjt.

>>>>>>>>>>

 

Valami rám esett

 

Valami rám esett.

Az ég sötét súlyából csipetnyi.

Egy marék valóság,

mit  megpróbálok nem észrevenni,

pedig felhőként tornyosul fölém.

Falak repednek, s inog a födém.

 

⃰

Valami rám esett.

Angyal szárnyából kitépett pihe.

Pár deka boldogság

könnyektől fakult tavaszi színe,

egy áttetsző, misztikus talány.

Paplanom alatt szunnyad a magány.

 

⃰

Valami rám esett.

Gyermeki kacaj üde zápora.

Őszinte zuhatag,

részemmé válva szárnyal el tova

fészkébe este visszatérve.

S arcomon véle pihen a béke.

Valami rám esett

 

Valami rám esett.

Az ég sötét súlyából csipetnyi.

Egy marék valóság,

mit  megpróbálok nem észrevenni,

pedig felhőként tornyosul fölém.

Falak repednek, s inog a födém.

 

⃰

Valami rám esett.

Angyal szárnyából kitépett pihe.

Pár deka boldogság

könnyektől fakult tavaszi színe,

egy áttetsző, misztikus talány.

Paplanom alatt szunnyad a magány.

 

⃰

Valami rám esett.

Gyermeki kacaj üde zápora.

Őszinte zuhatag,

részemmé válva szárnyal el tova

fészkébe este visszatérve.

S arcomon véle pihen a béke.

N. Sebestyén Katalin

Örökös

 

Égi szemed kérlek Uram

e földi teremtményre vessed,

fényességeddel utat mutass,

s engedd szabadon szállni a magasba.

Búvárként úsztam lelki tengeredben,

de mélyen ott legbelül fájdalom-moszattal

átszőtt gyöngyszemet láttam.

Olykor drágakőként ékesen ragyogsz,

máskor tengermély sötét homályába veszel.

Mondd! Milyen az igaz szerelem?

Télidőben, viharos hóhullásban,

vagy tűző, tikkadt nyári napon

egymás kezét fogni, soha el nem engedni.

Testünk és lelkünk egybeforrásával 

közössé lesz a gondolat, s cselekedet.

Te vagy a biztonságos bástyafal,

mely harcba kél szerelmünkért,

az életetet adó táplálék, s te vagy

az égből ölembe hulló ragyogó gyémánt.

Gondoskodásod átkarol, szeretetet fakaszt,

létemet felkarolja, egekig emel.

Életem sziklák között hömpölygő patak,

végtelenbe halad a semmiségből,

szédítő, göröngyös utamat

akadályok gördítették, de rád találtam

kusza tengerhabok játékával.

Égen milliónyi kíváncsian bámészkodó

csillagsereg fényével utunk irányát mutaja.

Életünk társasjáték, mely semmiből jött,

s az örökös végtelenbe halad.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

 

Illanó forróság

Nyirkos-hideg reggelen ködfátyol

lengedez, éjjel szőtt pókhálón csillog

dérré fagyott harmatlepel.

Erdeink új ruhát öltenek,

a fák mentaszínüket levetkőzik,

leveleik rozsdavörös-barnássárgán,

elárvultan enyészetbe hullanak,

ahogy hűs szellő szalad végig a Rónán.

A pipacsmezőtől viruló-tüzes-évszak,

aranyló kalászrengeteggel a dicső aratás,

s az új kenyér illata tovaillant,

kévébe kötve már a perzselő nyár.

Zizzenő hangok törik meg a csendet,

szarvasok násza éteri zene fülünknek,

mint megannyi harsona.

Természet öleli körül e festői látványt,

pazar színek, fény és árnyék,

halódó, szikrázó nap, királykékre

festett mennyezet, s a horizonton kialvó

sugár már csak az elmúlásról mesél.

Levélrezegtető sóhaj nyargal végig

a táj végtelen-bús,-lágy ölén,

gyors zizzenő hangok kiáltanak,

sietős léptekkel érkezett az ősz.

Öblös kék fényt hánynak a lámpák a hideg betonra.

Mögöttem sziréna búg hangos, valakit elkaptak.

Kitörni próbált a hitvány, csak erős a cenzúra,

S a tisztes korrupt tisztek lám, már megint csak tagadnak.

 

Elfordulok némán, s ne is nézzen egyik se énrám.

Én csak egy kivert, kóbor eb vagyok s senki lényeges.

Járok amerre, s élek ott ahol. Nincs is más sémám,

Csak ez az ősi egy, s csak amit mutatok érdekes.

 

Állok én tótágast vagy lejtek egy cigánykereket,

Tudok még szaltót is, és ha kéred énekelhetek,

az eltemetett igaznak egy gyászos rekviemet,

S majd a királyi parancsra lekapom a fejemet.

>>>>>>>>>>>>>>>>>

 

Sötét bársonyfelhők üdvén fészkelő márvány hold,

Szemében álom tetőzik és csendben pislákol.

Alszanak a földön és alszanak a mennyekben,

Ily néma volt az az éj, amelyben én születtem.

 

Pirkadatkor indulok, már kiadták az utam.

Miért kell most elmennem, azt senkinek sem mondtam.

A vonat elindul, s a fák között majd elveszek,

És élek, és maradok meg tovább az egyetlen.

 

Uram halld meg imáimat s küldj reám szent áldást!

Hadd legyek víz a kútban, ír a bajban s megváltás!

Add hogy adjak s visszakapjak, s ne legyek semmivé,

S add meg kérlek, hadd éljek ily torzón is egészként!

 

 Némán érkezem, engem hord a csend s suttog a szél.

Nem ismer senki sem, még ha mind olyan is mint én.

Léptem nem zeng a földön, de ismerik a mennyben,

S nyomomban üvölt majd a hajnal, miután elmentem.

BÍRÓ ERNŐ (Kolozsvár /Erdély / Románia)

 

Öblöscsiga

Hajnalodik. Zakatolnak a vonat kerekei a fülkénk alatt. Lassan megébredek. Édesapám a vagon folyosóján áll, ő az áldozat, vagy az őrszem. Neki azt hiszem mindegy, hisz egész éjjel virrasztott. Édesanyám a lábamnál, ferdén nekidőlve a pad fejtámlájának, mélyen alszik. Fejem alatt az otthonról hozott kispárna, a szomszéd padon a nővérem és az unokatestvéreim, mintha Csipkerózsika várába volnának, pedig csak egy békebeli egyszerű másodosztályú vagon fülkéjében alszunk.

Szemem előtt a sárga kocsi, úgy markoltam az este lefekvéskor, hogy nehogy elvesszen. Biztos leesett, amikor elaludtam, mint a tej. Valaki azonban fölvette, talán édesapám, és az arcom elé tette a padra, hogy éberen fogadjon. Hej, mennyit számoltuk mi gyerekek, hogy még hányat kell aludni, ahhoz hogy felülhessünk a vonatra. Az este milyen izgatottak voltunk a váróteremben, kivált a sárga kocsi. Machbox a neve. Csak később tudtam meg, hogy ez a márkája és hogy világszerte millió van belőle, de én azt hittem, hogy csak ez az egy van, s ez az enyém.

A váróteremben a sárga kocsi mindent végig járt. A váróterem padjainak karfáján kezdte, aztán lement a padok ülőkéjére, majd a pad lábán le a padlóra, s ott végig a sorok között a falig és vissza, talán tízszer is megjárta az utat, s egyre nyugtalanabb lett a kezemben. Már-már száguldozott s megjárta, mert gyorshajtásért megállította a képzeletbeli rendőr, akinek az unokatestvérem parancsolt. Szerencsére jószívű volt a rendőr és egy kis szóbeli dorgálással megúsztuk a gyorshajtást. Mire a jelenetnek vége lett, már megszólalt a vasútállomás hangosbemondóján az ismert dallam: „Iancule, mare, bravule tale, cu noi să fii. Să însoţeşti şi însufleţeşti, Pe ai tăi copii! – Nagy, erős és bátor Jánkú, lelkesítsd és őrizd fiaidat!” Mi nem igazán értettük, csak azt tudtuk, hogy ez nekünk örömhír: Jön a vonat!

Felültünk, jót vacsoráztunk a falun nőtt rántott csirkéből, kertből szedett paradicsomot és házi kenyeret ettünk hozzá, mert már augusztus vége volt. Mi gyerekek nem igazán értettük, hogy miért néznek olyan furcsán és miért nyelnek olyan nagyokat, a fülkében ülő, nem hozzánk tartozó felnőttek. Aztán még emlékeztem néhány megállóra: Clúzs-Nápóká, Kimpiá-Turzii, Razbojény, Ájud, Téjus, Blázs, Kopsá-Mika, Médiás, Szighisoará, Brásov, Plojésti, Bukurésti-Nord, Fétésti, Konsztáncá, Mángáliá. Halványan emlékszem még arra, hogy elgondolkoztam rajta, milyen hosszú a mi országunk, s azzal elaludtam és íme most ébredek.

– Gyertek ki gyorsan! Közeledik a katonás híd, át a Dunán! - nyit be lendülettel édesapám, nem látszik meg rajta, hogy egész éjjel virrasztott, pedig nem is kávézik, nem is cigarettázik. Biztosan sokat, másnál többet gondolkozik. Mi kértük meg, hogy ébresszen, mert a tavaly elaludtuk a hidat, csak az őrszem, vagyis édesapám látta, s beszámolt nekünk róla, s az idén mindenképpen látni szerettük volna mi is.

Álmossággal keveredett ébredezés a fülkében, de ahogyan az álom kipattant a szemünkből, már mindnyájan az ablakoknál voltunk, onnan néztük meg a napfelkeltét és a végeláthatatlan egyenes tájat, amire ésesapám azt mondta, hogy a Regát. De hogy szocialista hazánknak, hogy lehet egy olyan darabja, amelyiket királyságnak hívnak, ez az én nyolcéves fejemnek egy kicsit magas volt, de fő az, hogy itt a sárga autóm, a Machbox és közeledik a híd!

– Ezt a hidat Anghel Saligny mérnök úr építette a Regátnak! – modja édesapám. – S amikor készen volt, azt kérdezték tőle, hogy vajon megbírja e a vonatforgalmat. Erre ő azt válaszolta, hogy kössenek össze négy gőzmozdonyt, mert akkor csak olyanok voltak és küldjék át a hídon. „S ha leomlik?” – kérdezték a kételkedők. „Ha az urak nem hiszik, hogy megbírja a négy mozdonyt, akkor én a családommal alá állok!”

– És ha leomlott volna a híd édesapám? – kérdeztem én hirtelen megsajnálva a mérnök úr családját.

– Nem omlott le, amint látod, nyolcvan három éve áll már itt ez a híd, – válaszolta komolyan édesapám.

– S miért pont négy mozdonyt, miért nem egy szerelvényt küldtek át rajta elsőnek?

– Mert a négy mozdony rövid távolságon súlyos, így a hídat sokkal nagyobb terhelésnek tették ki, mint amikor két egészen hosszú szerelvény, hosszan megy rajta. – Értettem is, meg nem is, de hát, ha ez a magyarázat, ez a magyarázat.

– S miért olyan nagy darutollasok azok a bronzkatonák? – kérdezte a kisebbik unokatestvérem.

– Nem darutoll az, hanem pulykatoll! – vágta rá rögtön a nagyobbik unokatestvérem, aki már tanulta a „Peneş curcanul” verset az iskolában, hetedik osztályban. – Pulykatollal volt feldíszítve a dorobáncok kucsmája, a függetlenségi háborúban 1877-ben, mert ők nem voltak nemesek, csak besorozott parasztok, így nem lévén darujuk, darutolluk sem igen volt. A vers pont arról szól, hogy egy vén mókamester elnevezte pulykáknak a dorobánc katonákat, a kucsmájukban lévő tollakról, de ők a csúfolódást dicsőségre váltották, amikor ezt a földet szerezték, – vágta ki a rezet a nagyobbik unokatestvérem, mint aki tízesre felelt ebből a leckéből. – Akkor került Romániához az országrész, amelyik ezután a híd után következik, s Dobrodzsának hívják.

Ezt is megjegyeztem, hogyha majd a vakációról fogalmazást kell írnom, iskolakezdés után, legyen valami pontos is, amit leírhatok, meg azt is, hogy ezután Csernavóda megálló következett, közvetlenül a híd végénél.

Alig hagytuk el Csernavódát máris hatalmas földcsomókra lettünk figyelmesek, mintha egy-egy óriásvakond túrásai mellett vezetne el a vasúti sín. Édesapám felvilágosított, hogy ez a Duna-kanális. Én úgy tudtam, hogy a Duna folyó de, hogy kanál is, arra nem gondoltam volna.

Elmondta édesapám, hogy itt rengeteg ember dolgozik az egész országból, mert ez lesz a mi országunk legnagyobb megvalósítása, melyet pártunk és kormányunk tervezett és vitelez ki országunk javára. A későbbi életem során miután felavatták a Duna-kanálist, de még jóval rendszerváltás előtt, az a vicc járta, mert akkor még az emberek fogékonyak voltak a viccre, hogy Mórickáék tanulnak az iskolába országunk legnagyobb megvalósításáról a Duna-kanálisról és amikor a tanítónéni megkérdezi, hogy mi okból épült a kanális, Móricka azt feleli, hogy:

– Azért tanítónéni, hogy Miklós bácsi és Ilonka néni legyen, ahol sétacsónakázzanak!

– Mars ki az osztályból szemtelen kölyök! – Móricka kimegy és a folyóson állingál, amikor arra jön az igazgató bácsi, s megkérdi:

– Miért dobtak ki óráról Móricka?

– Azért, mert a tanítónéni megkérdezte, hogy miért építettük a Duna-kanálist, és én azt mondtam, hogy azért, mert ez a kanális lecsökkenti a Duna hajózható hosszát ötszáz kilométerrel.

– És ezért kidobtak, na gyere be rögtön. – Az igazgató bekíséri Mórickát az osztályba és kérdőre vonja a megszeppent tanítónénit, hogy miért dobta ki ezt az ártatlan gyereket, mire a tanítónéni szabadkozik:

– Igazgató elvtárs, ez a gyerek azt mondta, hogy pártunk és kormányunk azért építette a Duna-kanálist, hogy Miklós bácsi és Ilonka néni legyen ahol sétacsónakázzanak! – Az igazgató elvörösödve fordul Mórickához:

– Te pimasz kölyök, hát nekem a folyóson mást mondtál?!

– Úgy van igazgató elvtárs, de tetszik tudni, más a külpolitika és más a belpolitika.

Hát a viccbe annyi a valóság, hogy ez nem vicc, mert rendszerváltás után kiszámították, hogy ha a mostani felhasználási szintet sikerül az államnak fenntartania, akkor a szocialista beruházás körülbelül hatszáz év alatt fog megtérülni.

Visszatérve utazásunkhoz, akkor értünk a tenger partjára a szerelvénnyel, elhagyva Konstanca vasútállomását és  megláttuk a tavalyi hajóroncsot, amiről édesapám azt tudta, hogy egy elsülyesztett török hajó. Végre megérkeztünk uticélunk végállomására, Eforie Sud-ra. Itt Drăghici bácsi fogadott minket, nála laktunk a Krumpli utcába.

Szóval ma már kicsit furcsa nekem, hogy egy szerb embernél laktunk albérletbe, akinek a felesége lipován az egyik szomszédja török, a másik szomszédja tatár, a harmadik pedig macedon volt és persze voltak román szomszédok is. Az 1933-ban alapított Vasile Roaita településen voltunk, amelyet most Eforia Sud-nak neveznek és a Ion vodă cel Cumplit – Kegyetlen János – moldvai örmény uralkodóról elnevezett utcában lakunk, s mindez szép hazánkban történik, amiből mi akkor csak annyit tartottunk észbe, hogy Kumplit utca, azaz Krumpli utca 28A.

Ezen a tengeri kiránduláson sok minden történt, most csak az egyik érdekes történetet szeretném elmesélni, a többit elmondom majd máskor. Egyik napon reggel, ahogy az első fürdésből kijöttünk a tengervízből, a homokkal vastagon borított partra és kissé dideregve, elkezdtünk csigákat és kagylókat gyűjteni leendő újabb homokvárunkhoz. A kisebbik unokatestvéremmel arra lettünk figyelmesek, hogy egy fiatal pár szandállal a lábukon, félig a vízbe, félig a szárazon, hosszan-jönnek a tengerparton, hátukon zsák.

Szinte előttünk álltak meg és bekanyarodtak a leterített pokrócok között, zsákjuk pedig különösen dudorodott volt. A kiváncsiság rögtön rügyeket kezdett fakasztani bennünk, hiszen lenge nylon-zacskóval, szatyorral érkezők voltak bőven, de hátizsákkal és a vízparton hosszan-jönni senkit sem láttunk. Megállnak egy üres helyen, előveszik a lepedőjüket, leterítik, majd elő egy nagy törülközőt, azt ráterítik a lepedő egyik felére és elkezdik kirakni a zsák tartalmát. Hát mit látnak szemeink, megdörzsöltük volna, ha a tenger vize sós nem lett volna, hogy jobban lássuk, mert a törülközőn sorakoznak a szebbnél szebb csigák. Öblöscsigák!

Micsoda látvány, szemünk káprázik, mert mi ugyan találtunk néhány töröt, öblöscsiga-darabot a derékig érő vízben, a talpunk alatt, és azokat ki is mentettük onnan, majd féltett kincsként őrízve, napok óta, a homokozó vederben tartottuk. A naponta készülő homokvárra feltettük őket, de elmenéskor mindig gondosan megmosva visszatettük őket a homokozó vederbe. De ilyent, hogy van egészben öblöscsiga, és ennyi! Na, ezt már nem hisszük el! Odasomfordálunk a lepedő közelébe és nézzük-nézzük, mintha elbűvölhetnénk egyet talán, amelyik szépen lassan a lábunkhoz kússzon. Csakhogy ezekben már rég nincs benne az állat, kihalt csigaházak, de nagyon szépek, gyönyörűek. Hallottuk, hogy fülünkhöz tartva, a kagylójukban örökké zúg a tenger, ezt öröklik a csigaházak, a legenda szerint, miután a csiga kihal belőlük.

Látják a fiatalok a két didergő, bámuló kisfiút, vagyis minket, kettőnket és megszólítanak. Először nem értjük, de aztán az unokatestvérem két évvel nagyobb lévén már kapisgálja, hogy azt kérdezik: „Tetszenek-e nekünk a csigák?” Szaporán bólogatunk, hogy természetesen, nagyon értékeljük a csigákat. Ekkor a fiú azt mondja nekünk és a lány is egyetért vele, hogy válasszunk egy csigát, amelyik nekünk tetszik, mert azt nekünk adják. Miután az unokatestvérem ezt is lefordítja, egy rövidet tanakodunk, majd kinyújtom a kezem a legnagyobb és egyben tökételes vázú csigaház felé, hogy „Azt kérjük!” – vă rog frumos – kérjük szépen!

– Hát azt, nu se poate – nem lehet!

– Miért nu se poate?

– Mert az a trófeánk, de fiúk arra, a tengerpart mentén, vagy négy kilóméterre van az a locul frumos – szép hely – amelyiknél sok ilyen csigát lehet találni, kérezzetek el, és gyűjtsetek ti magatok.

Hát így tanultuk meg, hogy merre van az öblöscsigák lelőhelye Eforia-Sudon és azt is, hogy: aki sokat markol, bizony keveset fog! S még vagy öt évnek el kellett telnie, hogy a szüleink elengedjenek a lelőhelyre, s addig jómagunk s a türelmünk is nagyot kellett nőjön.

>>>>>>>>>>

Tizenhárom tarka géb

 

A harmadik utca jobbra, onnan a második balra és már be is lehet állni a sorba a reggeliért. Sokan vannak ma reggel. Némán, morcosan halad a tömeg, mert ilyenkor reggel még mindenki álmos. Nincs igazi fekete, csak valami pergelt csicseriborsóval kevert kávé, aminek csak a szaga olyasmi. De ki is tudja milyen az a szag, azazhogy illat, kávé illat? Hát, tudják az orvosok, mert azt kapják a kiállított hamis beteglapokért, tudják a katonatisztek, mert azt kapják a három napi eltávozásra hazaengedett bakáktól, na és tudják az elvtársak, a pártelvtársak, akiknek jegyre adják, mint másnak a cukrot. De azért itt talán mégis más a helyzet, ez egy tengerparti üdülő. Az asztalnál lehet rendelni kávét, persze aki nem sajnálja a hét-nyolc lejes árat érte. Borravalóval együtt a tízes ottmarad az asztalon. De, hát egyszer élünk, s évente csak egyszer jöhetünk nyaralni, akkor is csak tíz napra.

Sor van, de nem mint otthon, cukorért, lisztért, olajért, hanem a változatosság kedvéért, a kifőzde jegyre osztott kosztjáért. Reggel hat és nyolc között lehet reggelizni. Az ételjegyeket mindenki otthon kapta meg, a saját megyéjében a Turisztikai Minisztérium kirendeltségén, amikor előre befizette a tíznapos tengeri utazást. A szálást is be kellett volna fizetni, csak a Lacika és Áronka édesapja már régi ismerettségbe van a tengerparton a házinéni családjával és előre lefoglalják a házat. Így nekik is olcsóbb és a házinéniék sem fizetnek harminchárom százalékos adót. Különben minek is fizetnének adót hiszen nem jár érte sem nyugdíjalap, sem orvosi biztosítás. Ezért a bácsinak dolgoznia kell, felesége pedig háztartásbeli.

– Mă duc la servici, să am o ţâră de pensie! – Bejárok a mukahelyre, hogy legyen egy kis nyugdíjam, – szokta mondogatni Drăghici bácsi. – Még szerencse, hogy az elvtársak nem ellenőrzik le a vendéglistát. Három négy családot fogadunk hetente, egyeseket hivatalosan beírva a vendégkönyvbe, másokat csak úgy, – mindegyiket egy-egy szobába, amelyikbe a két ágyon kívül, alig marad hat-hét négyzetméter, de ezzel a gazda már nem dicsekszik.

De, a fiúkat ez nem érdekli. Nekik paradicsom. Marikának a nővérüknek is az, főként, hogy a napokban megismerkedett itt egy szőke fiúval, Imrével. Az ismerettség Lacikát és Áronkát nagyon bosszantotta. A nővérük volt a fő játszótárs, minden komolyabb ötletnek a kitalálója, s most mentor nélkül maradtak. Napozó krém és mosoly, hogy mit lehet annyit a napon sütkérezni, és a pokrócon fekve beszélgetni, azt senki nem érti – ez volt a kisfiúk közös véleménye. De, hát ha már van Imre, akkor illendően köszönnek neki és azzal el is szaladnak.

Ma nem homokozni mennek, hanem amióta a második estére az édesanyjuk megvette és megsüttette a nagy tányér tarka gébet, azóta azon törik a fejüket, hogyan lehetne azt megfogni. Már egy hete itt vannak és ma eltökélt szándékuk, hogy gébet vacsoráztatnak a családdal. Persze, ezt elmondták az anyukájuknak, aki pártfogolta az ötletet. Így reggelente a mólóhoz közelebb vetettek pokrócot, hogy a honfoglalás helyétől könnyen járkálhassanak a fiúk a sziklás móló irányába, a gébhorgászat minden csínját-binját megtanulni.

Látszólag ez nem is nehéz. Élő csalinak ott van a temérdek kagyló a vízben, csak be kell ereszkedni a sziklák közé derékig a hideg tengervízbe, és a feltapadt kagylót lefejteni a tengeri moszatok közül. Igaz, hogy itt vannak a tengeri tarisznyarákok is, akár tenyérnyi nagyságúak, de azok félősek és rögtön elszaladnak, oldalazva, vagy hátrafele, mint a rák. Kellene valami zsinór, egy horog gombostűből meghajlítva, meg egy dugó ami lebegjen a vizen és egy bot.

Hát botot sem könnyű itt találni, ahol a bozót helyettesíti az erdőt és a vadolajfa cserje a fenyőt képviseli. De, a fiúk mégis ráadták a fejüket, hogy megpróbálják. Estelente alkonyat táján, amikor a mólón kellett sétálniuk, hogy a tengeri levegőtől gyógyúljanak, mert ezt írta fel az orvos, megfigyelhették, hogy nem is olyan nagy dolog a gébet megfogni. Sőt, amikor a tegnap este megjött egy helybeli gyerek, egy kopott pepszis üvegre csavart, három-négy méteres horgászzsinórral és csak úgy beállt két nagyobb szikla között a hasadékba, s már húzta is ki a falánk gébeket– a fiúk végleg eldöntötték, hogy ők is megpróbálják.

Gombostűt szereztek a háziasszonytól, hármat is, és meghajlították őket. A homokban már két napja találtak egy alkalmas parafa dugót, sőt a tegnap még egy kisebbet is. Madártoll lesz a dugó zászlója és már csak zsinór kéne, mert horgászatra még a házicérna sem alkalmas, szétázik. Reggel elindultak kagylóért, hoztak magukkal egy botot, kicsit vékony volt, s úgy egy méter forma hosszú. A kagylókeresés közben Lacika vállalta az alámerülést és az ezzel járó didergést, de nem bánta meg. A homokozó kisveder már félig-meddig meg volt rakva élő kagylóval, amikor a következő szikla alá bejhajolva megakadt az újja egy igazi horgászzsinórban. Szinte elvágta az újját benne. El nem engedte és kérte Áronkát, –akit a felfedezés miatt nem sokat kellett kérni–, hogy ő is lassan másszon be a vízbe és alámerülve segítsen, hogy a minden hordalékba beleakadt zsinórt, minnél hosszabban ki lehessen szedni.

Fáradozásukat siker koronázta, mert a zsinór két méteresnél valamivel hosszabbra sikeredett. Hát így került minden együvé. Meg is keresték az esti horgászhelyet, ahol az idevalósi fiú csodát művelt és elkezdték összeállítani a szerelést. Nem volt nehéz, alaposan megbogozták a horgot, egy rozsdás drótdarabbal lyukat fúrtak a nagyobbik dugóra és a lyukon átfűzött zsinórt a toll szárával beszorították, majd a zsinór másik végét hozzákötötték a dugóhoz. Feltörték az első, nagyobbacska kagylót és már landolt is a szerelés. Csakhogy a dugó nem akart felállni, a toll egyfolytában feküdt. Nem tudták mitévők legyenek, így biztosan nem lesz gébvacsora. Szerencséjükre egy bácsi jött arrafelé és megfigyelte törekvésüket, majd így szólt:

– Fiúk, én is Erdélyből jöttem, látom, hogy ti se a tópart melett nőttetek fel. Úgy veszem észre, hogy nem kötöttetek ólmot a horog mellé, azért nem áll a dugó egyenesen. Egyiketek jöjjön velem a kocsimhoz, adok nektek egy tízes vagy egy nyolcas csavaranyát és azt rákötitek úgy egy arasszal a horog fölé. – Köszönjük szépen! – mondta Lacika a bácsitól való búcsúzáskor, mert ő vállakozott az útra, s már rohant is vissza Áronkához.

Felkötötték az anyát és láss csodát öt hat perc próbálkozás után, már megvolt az első géb. Áronka akasztotta meg és úgy vert a szíve, hogy majdnem az égbe rántotta a szerencsétlen tenyérnyi halacskát. Szerencse, hogy Lacika résen volt, mert a gombostű-horog ugyan akasztásra alkalmas volt, de a hal felakadására aligha, így ha Lacika nem veti magát hasra a sziklán, hogy elkapja, bizony a géb visszaficánkolt volna a tengerbe. Egész délelőtt szorgalmasan próbálkoztak, hol az egyik, hol a másik vette kezelésbe a botot. Délfelé már megvolt négy géb, három az Áronkáé, neki mintha jobban ráállt volna a keze, s egy a Lacikáé, de a sziklán a másik hármat is ő fogta meg a szárazon. Így nem lehetett elsőségért babért osztani, de a fiúk annyira jól szórakoztak, hogy a versengés eszükbe se jutott, igaz egyik horog leszakadt és már csak két gombostű horguk volt, de arra ők nem figyeltek.

Egyszer csak Marika és Imre jöttek sétálva feléjük, hogy a tűző napról, ahol a hátuk rendesen megperzselődött, berendeljék őket, mert itt az ideje hazamenni. Majd az ebéd után visszajöhetnek, küldte az üzenetet édesanyjuk. Egész úton lelkendeztek és egymást múlták felül a nagy lelkesedésben és dicsekvésben, hogy milyen ügyesek voltak. A homokozó vederbe háromnegyedig víz, benne a gébek fickándoztak. Otthon a bérszobában, már arra esküdöztek, hogy délután megfogják majd a többit is, úgy hogy estére lesz mindenki számára legalább két géb, amit az anyukájuk süssön meg. Anyuka megígérte, hogy bizony megsüti őket, de egyben figyelmeztette is, hogy nagyon elbízták már magukat. A fiúkon nem segített az okos beszéd. Délután hanyatt homlok, rohantak a tengeri mólóra horgászni.

A nagy meleg csak most kezdett kibontakozni, szerencsére, hogy az anyukájuk pólóba öltöztette őket, mert másképp estére vörösek lettek volna, mint a sült rák. De, a nagy melegben és az erősen megvilágított tengervízben a gébek szépen elülnek a sziklák alá, eszük ágában sincs enni. Nem úgy a tengeri kutyáknak, azok közül is a kisebbeknek. Ezeket senki sem lakatja jól. Húsuk mérges, tarajukon méregtüske és ahogy a gébek elülnek, övék a pálya. Csakhogy ezt a két kezdő fiú nem volt honnan tudja. Egész délután a dugó mozgott, rángatózott, de le nem merült és öt-tíz percenként a horog üressen fénylett a kiemelésnél. Hiába a cseles, gyenge akasztás, hiába az erős kirántás, a horogpucolók, nem kerültek horogra. A két fiú már teljesen kétségbe esett, egyik horgukat is elvesztették, sziklába akadva. Ekkor jelent meg Marika és Imre érdeklődni, hogy áll a vacsora. Rosszkor érdeklődtek, még egy kicsit szurkálódtak is. Ekkor mérgében kirántotta a botot zsinórostól Áronka. Sajnos a horgot tövig nyelte egy kutya.

– Vigyázzatok fiúk, mert az egy kutya! – szólt oda hangosan valaki.

– Az nem egykutya!? – kiált fel Imre, nagy szemeket meresztve, – hát ez is géb, az is géb.

– Nem fiatalember, ez egy kutyagéb, mérgestüske van a hátán és a húsa mérgező! – Áronka letaposta a cipőjével, a horgot ki akarta tépni a szájából, de leszakadt és mélyen bennemaradt a hal torkában.

– Most mi lesz a vacsorával, kérdezte Áronka nagy szomorúan?

– Gyertek haza, – mondta Marika – mert anya készíti a vacsorát!

– Még egy kicsit maradunk! – mondták a fiúk, és rátekerték a botra a zsinórt melynek a végén már csak az anya maradt. Marikáék elmentek, a fiúk pedig elkezdtek nézelődni a késődélután megjelenő vérbeli felnőtt horgászok házatáján. S ahogy végigmentek a mólón odajött hozzájuk egy kisfiú. Nála egy kisveder és benne egy géb.

– Ti mit csináltok a gébeitekkel? Mert, édesanyám azt mondta, hogy az enyémet dobjam vissza a vízbe, de én ezt nektek adom!

– Mulţumim frumos! – köszönjük szépen, – mondták Lacikáék, és megörvendtek, mert újból megtört a jég, a délutáni kánikulában felcsillant a remény. És az el nem hagyta őket. Kissé távolabb egy asszony szólította a férjét, aki amatőr horgászkodott és három gébje volt, hogy mennének már haza. A férfi összehúzta teleszkópos botját és meglátván a fiúkat megkérdezte:

– Mit csináltok azokkal a gébekkel?

– Prăjim, – megsütjük őket! – válaszolta Lacika.

– Nesztek, akkor süssétek meg ezeket is, de ti miért nem horgásztok?

– Mert leszakadt a horgunk! – Amikor a férfi szemügyre vette, hogy milyen szerelésük van a fiúknak, úgy megesett a szíve rajtuk, hogy a saját botjáról levágta a szeretést egy jókora darab zsinórral, sőt még a szabályos pallókáját is nekik adta, valamint két három horgot a horgos dobozból, ha netalán a szerelésről leszakadna.

A fiúk szinte könnyeztek örömükben és Lacikának rögtön mentő ötlete támadt és elszaladt egy másik botért, addig Áronka a móló elejénél a sziklára hasalva feltöltötte a kagylókészletet és újult erővel vágtak neki az alkonyati horgászatnak. Az alkonyat a géb igazi ideje, no meg a jó szerelés. Szinte rögön fogtak még két-két gébet és azzal meg is lett a fejenként kettő az Imrével hattagúvá bővült vacsorázó családnak. Előkerült a tegnapi kisfiú a pepszis üveggel és szomorúan mondta, hogy ma késő délutánig dolgozott, fel kellett mossa a fürdőt a kempingben, mert ő idevalósi nem turista, mint a többiek. Így csak estére juthatott ide, de hamarosan megbékélt, sőt össze is barátkozott a fiúkkal. Alig dobta be a szerelését már kapta is ki vele az első halat. Már messziről meglátta a kutyás járőrt.

– Gyertek menjünk, mert ha minket így felnőttek nékül meglátnak, bevisznek az őrsre. – szólt a helybéli fiú.

– De ezek miért járnak itt, így kutyásan? – kérdezte Lacika.

– Azért, hogy valaki nehogy elinduljon és megszökjön át a tengeren, csónakkal vagy gumimatraccal, odaát van Törökország és a parti vizek csak öt kilométerre a mi államunk tulajdona, s ha azon túljutsz és egy Konstancáról kimenő hajó felvesz, elmehetsz ebből az országból. Én, ha megnövök úgyis ezt fogom tenni. Na, fogjátok ezt az egy gébet, mert ez még a macskánknak sem elég. Meg az úgyis finnyás, csak főzve eszi meg már a gébet, pedig a szalámit igazán várhatja, megették a kutyásjárőrök s a kutyáik.

Erről beszélgettek hazafelé menet. Lacika és Áronka nagyon örvendtek, de otthon már nem dicsekedtek, csak elővették a vederből a fogást a vacsorához, a tizenhárom tarka gébet!

SASHEGYI SOMA

 

Az iskolában

Lassan fejünkre szakad az ég

Meneküljön, aki még él

Csöpög a papírra a vég

Gyújtsál fényt, jön az éj

Sanda holdsugár tör át

A zűrön keresztül a földre száll

Az ablak mocskánál megáll

Mossa már le valaki, indulnék tovább

A szobában valami ég

Fejemben lüktet az ér

A miértek füstje sír az ég felé

Ne kérdezz annyit, ütni tudok még

Miért baj az, ha zavar

S ebből gondolatom szakad

Miért kellene hallgatnom a zajt

Segíts megértenem, mi itt a baj

Nem megy, inkább hagyom

Mazochista nem vagyok

Én itt semmit nem kapok

Kisétálok

Kertész Jenő

 

A SÁRMOS ALTEREGO

    Tudathasadásos depresszív korszaka. Menekült segélyből finanszírozott hibernálás, délutáni nyögvenyelős nyelvórákkal tarkítva. Ha már így alakult nem szeretne itt lehorgonyozni. Messzi kontinensre vágyik. Ez alatt észrevétlenül bezárkózik egy álmokból és múlt-foszlányokból preparált, külön világba. Szeretett volna valamit valahol dolgozni,- mindegy hogy mit,- csakhogy érezze magát hasznosnak. A munkavállaláshoz engedéllyel nem rendelkezett és a mindenkori törvénnyel nem kívánatos ujjat húzni.

Reggel van és a sziporkázónak ígérkező vénasszonyok nyarában a Hauptbahnhof messziről is impozáns épülete felé caplat.  Egyenesen a Die Presse újságoshoz tart, ahol a kis testes, mongol újságárusnő már régi ismerősként köszönti. Itt megkapható a világ összes nyelvén, a világ összes jelentősebb sajtókiadványa. Minden alkalommal két – három hazai, magyar vagy román nyelvű újságot vásárol - tényleg csak pheningekért - és néhány fontosabb magyarországi kiadványt. A hazaiakon elmaradhatatlanok az oligarcha házaspár retusált fotói. Odahaza, annak idején mindenki számára a mindennapi élet tolakodó megszokott jelenségének számított. A napi két órába sűrített tévé műsorok is a „Szent Család”-ról szóltak. Ma is alig tudja elhinni, hogy még egy néhány hónappal ezelőtt ebben a szociális feszültségben élt és ebből a közegből fejvesztve menekült. Minden alkalommal különös érzésekkel sokkolja a látvány. „ Hihetetlen hogy én ebben élni tudtam!”-gondolta. A diktatúra, a jelszavaktól hemzsegő, rettegett mindennapjainak szuggesztív erejük van. Hiába látod a saját szemeddel: hogy a császár mezítelen, szépen átsiklasz rajta, azaz félsz észrevenni. Megnyugtatóbb a kételkedés: - „tényleg mezítelen-e?”.                                                   

A Marienplatz irányába tart. Környékén található az általa ismert egyetlen olasz kávézó. Hiába, számára élvezhetetlen a germánok által preferált, híg, forrázott „magzatvíz”. A téren napközben többnyire turisták hemzsegnek. Most még nincs belőlük, de később inkább ők birtokolják. Most még jobbára csak bennszülöttek sietnek át a platz-on, hétköznapi gondjaikba burkolódzva. Egy aranyozott arcbőrű, karcsú pantomimos holmikat pakolgat ki apró ládikóból. Esetleg ez jelezheti, hogy turisták és bámészkodók várhatóak. 

                                                                                                                                                                      

A bajor felszolgálólány fintorból szelídített mosollyal jelzi, hogy felismerte. Többnyire reggelente ide ül be a dohányzószakaszra. Órákon át „belakja” ezt a sarki részt. Megtervezi az általa hozott kiadványok olvasási sorrendjét, majd nekilát cigit sodorni. Csak egy pár napja tanították meg rá, a kötelező idegenrendészeti várakozás alatt, ahol bábeli világ várakozott vízumra, tartózkodási engedélyre vagy a tartózkodás hosszabbítására.  Beláthatatlan várakozási idő. Ide ciklikusan kötelező eljönni. Közben kintről egyre fenyegetőbben, egyre közelebbről hallatszik kéttucatnyi neonáci csoport „auslender raus”-ozó kórusa. Nem kell kimennie és látnia: tutti hogy a transzparenseik feliratainak is ez az eszmei mondanivalója. Ez majd jobban fogja motiválni, hogy az amerikai követségen buzgóbban próbálja sürgetni a vízumát. Irritálja, hogy a tüntetők rikácsolása egyre közelebbről hallatszik. Majd marad utánuk a tömény utcai szemét és a rombolások nyomai. Közben egyre közelebbről rendőrautók szirénáznak. Az esti médiahírekből majd megtudni: a tüntetés nem volt engedélyezve. Nyilván a demokrácia, engedélyezhet és tilthat, hogyha akar. Egyre jobban megerősödik a meggyőződése, miszerint idegen „begyepesedett” nemzetállamban nem érdemes letelepedni. A jövevényekből összetajkolt demokráciák ebből a szempontból biztonságosabbnak tűnnek. Ott van például az Egyesült Államok; Nem hinné, hogy a My Flower-en érkezettek leszármazottjai olyan nagy számban hemzsegnék teli a mindennapokat.

Továbbra is csak a hivatali sorukra várnak. Mindenkivel egyenként foglalkoznak. Mindenkinek egyenként –erre szakosodott hivatalnokok - próbálják kiforgatni a szavait.                    -„Miért nem maradtak Ausztriában?” - kérdik tolmácson keresztül a temesvári orvos házaspártól. – „Nem maradhattunk. Az osztrákok nagyon ellenszenvesen fogadják a Romániából érkezőket. Valószínűleg a sajtóban is oly nagy visszhangot keltő, romániai cigányok viselkedése miatt.” – „ Maguk gyűlölik a cigányokat?”- kérdezte az idegenrendészeti „szakavatott”. Majd a jegyzőkönyvbe diktálta: „- a kérdezettek utálják a cigányokat”. –

„ Mi ezt nem mondtuk „–tiltakozott a férj, aki mellesleg bánáti révén, tökéletesen értette a nyelvet.                                                                                                                                                             A földgolyó embertípusainak túlnyomó része itt képviseltette magát. Itt várakozik Ázsia, Afrika és Európa, sőt még Dél- Amerika kiebrudalt nyomora.

Unatkozik, így kimegy a szabadtéri, dohányzásra kijelölt „platzra”. Tulajdonképpen van még egy néhány szál cigije, de az életritmusának megfelelően, be is van osztva. Már így is túllépte a saját maga által engedélyezett keretet. Ez naponta tíz – tizenkét szálnál nem lehet több. Nem másért, de segélyből többet nem bírna anyagilag finanszírozni. Az otthoniakhoz viszonyítva a cigi árak az arany grammjával vetekszenek. Arabos külsejű srác, fél kézzel, dohányos zacskóból ördögi ügyességgel cigit sodor. Később tudja meg róla, hogy afgán orvostanhallgató. Gondolta:- az „afgán orvostanhallgatók” sem kimondottan keresettek Nyugat - Európában.  Az afgán fiú észrevette, hogy környezete milyen csodálattal adózik cigi-sodró mutatványának.

– Kérsz te is? – nyújtotta felé a tasakot. – Még sohasem sodortam – próbálta elhárítani, szinte tiltakozva. – Gyere, megtanítalak, mert a kész cigire rámegy a gatyád. Kezébe nyomta a sötétkék, DRUM feliratú holland tasakot, majd lassú mozdulatokkal, két kézzel prezentálta a technikát.         

- Tessék, most nyálazd meg és ragaszd össze. – bíztatta.  Kissé sutának érezte magát e szerepkörben, de végül valahogy sikerült.

                                                                                                                                                                      Most éppen belakja az olasz kávézó barátságosnak vélt mindennapos, megszokott zugát. Bizonyos sorrendbe rakja a sajtótermékeket és a tanultaknak megfelelően cigit sodor.  Fényes inox tálcán érkezik, cukor és tejszín társaságában, bajorosan az olasz eszpresszója.  A felszolgálólány unottan – felsőbbrendűsége tudatában, tükörben tanult kommersz mosolyával, az előírásoknak megfelelően, elé rakosgat mindent, majd ugyan ezzel a ragasztott mosollyal távozik, mint aki szívességet tett azért a néhány phening „drink geld”-ért, amit távozásakor majd itt hagy.  A nő már megszokásból tudja, hogy ez a pasi ma már mást nem rendel, és majd délben távozik.                                                                                                                            Kényelmesen elmerül az olvasásban. Néha körülnéz, pedig tudja: semmi különös sem történhet, mint valaki kimegy, vagy éppen bejön. De olykor szabadulnia kell az ólombetűk fogságából. Hagyja, hogy az olvasott gondolatok képekké generálódjanak. Az otthoni propaganda újságok egysíkúak és nem tud az összesből egy épkézláb gondolatot összekovácsolni. Közben nézegeti „az úri közönséget” aki időközben ki-be járkál. Körülnéz, mintha mindent most látna először. Körben a falakon négyszögletű keretekbe aprózva tükrök. Van, ahol széteső, saját mozaik arcát látja. Mélyen belebámul és általa bambának vélt képe darabokban bámul vissza rá. ”-  Azt hiszem, híven jellemzi jelen lelkiállapotom”- gondolta. Mielőtt visszasüllyedne előző élete nélküle folytatódó hamisított aktuális epizódjába, a tükrökben két kávézgató fiatal nőt fedezett fel. Hírtelen szőkére festett hajuk szinte egybeolvad, amikor összesúgnak. Bizonyára egyazon kiszerelésben használják a hajfestéket. Őt figyelik. Ennek hatására kikapcsolja a múltat. Azért álcázás gyanánt felveszi az egyik – történetesen román nyelvű újságot -, hogy annak fedezékéből figyelhesse őket. Az agyában a felvétel indul. „- Tutti auslenderek ők is!”- állapítja meg. Cinkoson, kislányosan összesúgnak.

Ahogyan a bennszülöttek is, távolról kiszúrják a jövevényeket, ugyanúgy kialakult benne is a hasonló reflex. Tükörben látja a mozaik-sziluettjüket, majd azt, hogy egyikük feláll és az asztalához közelit.  Alapjáraton nem egy félénk típus, de meglepődik.

- Honnan vagy ember – kérdi az érkező szőke románul és mosolyog. „- Szóval az újságomat szúrta ki!”Látja, hogy a lány továbbra is tekintetével végigpásztázza az asztalon heverő kiadványokat.  Még jobban meglepődik, amikor magyarul folytatja;

- Szerintem földiek vagyunk.

- Szerintem is – hebegi bárgyún – mivel semmi okosabb nem jutott az eszébe.

- Hilde vagyok – mutatkozik be határozottan.

A másik lány is átjött akit Katerinenek hívtak.

Sokszor nem győzött csodálkozni az élet, sorsnak is keresztelt szövevényein. Itt van ez a furán induló mai példa, ami a későbbiekben még több meglepetést tartogat. Élete eddigi nagyobb részét szülőhazájában élte le, és most itt, onnan ezer kilométerre, egy németországi olasz kávézóban összefut két korabéli, erdélyi szász lánnyal. Sokkal nagyobb esély lett volna odahaza összefutni velük, vagy legalább egyikükkel. De hát a találkozás itt történt meg és ők itt laknak, állítólag több menekült szász családdal Holzkirchenben, ahol együtt buzgón próbálják bizonyítani a szövetségi hatóságnak: hogy ők bizony valódi németek!

Hamarosan mindhárman együtt távoznak. A bajor felszolgáló lány mosolyogva bámul utánuk.                                                                                                                                                      Mindkét lány, a maga módján felettébb kedves. Amolyan elveszett és utólag megtalált rokonként kezelik. Hilde alacsonyabb, kissé telt és hízásra hajlamos. Kékszemű és gyönyörűen tud mosolyogni az arcán hullámzó kis gödröcskéivel. Nagyon közvetlen és csajosan sokat fecseg. Katerine az ellenkezője. Nyakigláb, amolyan manöken típus, kis mellekkel. Az a fajta, aki közvetlen a reggeli ébredés után is jól nézhet ki, és sajnos ezzel tisztában is van. Kifogástalan kedvessége ellenére van benne távolságtartás és Hilde ellentéteként, ha megszólítja, azt szinte kegyként tartaná illőnek elkönyvelni. Továbbra is úgy véli, hogy a sors furán keveri a kártyát, amire ha fény derül: az emberfia két világ köztes perifériáján él, amiről azt hiszi, hogy hermetikusan egymástól elzárt, aztán megbizonyosodik: valamilyen formában mégis van átjárás.

A Marienplatzon keresztül együtt andalogtak az S-bahn irányába. A reggel felfedezett karcsú pantomimos már aktivizálta magát. Állt mozdulatlanul és turisták gyerekei szerették volna megérinteni. Az alkalmi bohóc Chaplines mozdulatokkal, kiszúrva egy- egy szórakozott járókelőt, azt utánozva produkálgatta magát. Egy idősebb hindu – vagy netán tán műhindu – szertartásosan végigfeküdt a szöges ágyon, majd megkért egy ott tébláboló fiatal leányzót, hogy két lábbal álljon fel a csupasz hasára. Úgy hogy volt itt minden, Nem látható, de biztosra vehető, hogy ilyenkor a szemfüles, fortélyos zsebeseknek is terem babér. Ma is csodálkozik, hogy milyen könnyedén rávették a lányok, hogy tartson velük Holzkirchenbe. És ment. Ment, mert állították, hogy meg fog lepődni: hány földivel találkozhat majd. Vagy ment, azért mert izgatta a jelenség, ami a mai napon felvillant számára a két leányzó személyében.

Az S-bahn-on szemben ültek vele. Míg Hildével bűbájosan csevegett, szeme sarkából figyelve, meggyőződött, hogy Katerine egyfolytában az arcát fürkészi. Egyszer, egy pillanatra kifogytak a mondanivalókból. Hilde titkon a sminkjét ellenőrizte egy kis zsebneszesszer tükrében és ö a tájat, az elhaladó állomásokat, a csúcson nyüzsgő gyártelepeket, és a különféle feliratokat bámulta. Érezte, ma is egyre távolodik a német nyelvtől, hiszen a délutáni nyelvórák is e vasúti szerelvény állandó sebességével az igazolatlanság státusa felé robognak. Ezen tűnődik amikor Katerine egyszer csak rá kérdezett. -  Véletlenül nincs neked egy Horst nevű rokonod?

Mindhárman hosszan hallgattak. A lányok őt figyelték, aki a feje búbjáig kivörösödött, ő meg a légüres teret, ami mondanivalóval készül. – „ Horst, Horst, Horst…!” – rajtakapta magát, hogy tagadólag rázza a fejét, majd bolgárosan bólogat.

Az egyeteméről híres erdélyi városban ahol diákkorában élt, egy emlékezetes hétfői napon egyik osztálytársa lelkesen üdvözölte;

Láttalak a tegnap.  Miért titkolod, hogy ilyen klasszul kosarazol?

Nem tudta mire vélni a dolgot.

Valószínű, hogy magam elöl is jól titkolom.

Aztán egyre több hasonló jelzés érkezett, ami végképp kíváncsivá tette.  Egyszer mégis vette a fáradságot és elment egy mérkőzésre. Látta híres Horstot, de a maga részéről nem sok hasonlóságot fedezett fel. Saját magát sokkal jobbkinézetűnek vélte. Horst, úgy két esztendővel lehetett idősebb. Szászvidékről származott, műegyetemre járt és az egyetemi kosárlabda válogatott tagjaként falta a csajokat. Meg kell adni, a maga idejében, sikeres srácnak számított. Végül ő is hallott a hasonlóságról, de a „nagy találkozás”  sohasem jött létre. És ő egyre jobban, ismeretlenül is haragudott rá.

„- Nem tudom, hogy magam hányszor kereszteztem az útjait, de Horst az enyémet számtalanszor!”-gondolta. Egyik alkalommal egy román bölcsészlánnyal randizott. –„Horst, Horst” súgta a fülébe, meghitt kritikus pillanatokban, amelynek hatására végképp kiborult. És ez nem csak egy egyedi eset volt. Dühítette, hogy akarata ellenére, a legspontánabb alkalmakkor is Horst nyomdokaiba járt.

Az S-bahn a holzkircheni végállomás felé robogott velük. A két lány érezte, hogy Katerine kérdése valami zavaros vizet kavarhatott. A fiú kitartóan kibámult az ablakon, _”A délutáni nyelvórák ugrottak”- gondolta. Valahogyan majd igazolttá kell tennie, mert a menekültsegélye vallhatja kárát. Az utóbbi fél évben, akarata ellenére is, különböző identitású személyekkel ismerkedett. Nagy részük, ahogyan érkeztek, olyan hírtelen hullottak ki az emlékezetéből. Most Holzkirchen felé tart, ahol a két lány állítása szerint több fészekalja, DM-ért kivásárolt erdélyi szásszal ismerkedhet.

- Horst is Holzkirchenben van?- kérdezte a lányokat. Csak most eszmélt, hogy már elég sok ideje nem beszélgetnek.

- Már nincs - felelte Katerine kissé szomorkásan. Úgy egy hónapja Hamburgba utazott és úgy tudjuk, hogy már USA-ban van…

Oláh Nóra Fruzsina

 

Képkockák

 

Fakóvá vált bennem minden,

Mi egykor még színesen hevert,

Fekete-fehér képkockák színes tánca

is kifakul, mint a vörös rúzs, mely idővel lekopik.

Némafilmmé változik a kiáltás,

Mit nem hall meg ember, de Isten sem,

Csak üres tátogás, mely űrré válva elnyeli a szót,

S leküldik a színpadról a mesemondót.

Feketévé változik a szivárvány, felhő, az ég is,

Táncolnék egy utolsót, ó, de mégis.

Ruhám beleolvad a monoton feketeség szirmaiba,

Elnyeli szépségét, mint a vízesés habjaiba

zuhant holt madár.

Elvesztem.

Elvesztem a fakó képek tengerében,

Elmosódnak ujjaim között,

Örökre eltűnnek,

Talán én is.

Keresem az új színeket, de követ a feketeség,

Elnyeli a jót, a szépet, mindent, mi ép.

Kétségbeesetten festem az új képet,

Mi talán ép marad, de elkopik,

Mint a rúzsom, mi ajkamra szárad,

Kiszáradok.

Hadd lássam még egyszer a jót, a szépet,

Mi nem vált fakóvá,

Az én szemeim vakok,

De talán már holt vagyok,

Mint a madár, mi belebukott a vízbe.

Életbe is oly könnyen lehet,

Hova halál, sötét, s kárhozat vezet.

Éj leple szállt rám, vagy álmodik a nyomor,

Feketeség zúg fülem mellett,

Denevér ez, vagy maga a pokol.

Vörös rúzsom feketévé válik,

Színes fotóim eltűnnek, mintha sose léteztek volna

Színek e világon.

Eltűnök én is,

Mint a film képkockái a sötét vásznon.

Elmosódott képek

 

Ilyen az élet is.

Ahogyan hullik le az instant kávépor a kanálról, s egyszer csak elfogy.

Mint a Hold, mi eltűnik, ha lejár ideje.

S üres tőle az égbolt.

Megszűnik, mint a gyertya lángja.

Lehullik, mint őszi falevelek színes tánca.

Mint rab fogoly lánca.

Szürke ember színes álarca.

Megáll, mint az óra monoton kattogása.

Mint éjjeli csillagok ragyogása.

Keserű, mint égető pirula.

Szomorú emberek vidám játéka.

Árva gyermek üres ajándéka.

Hasztalan, mint elhasznált cigaretta.

Üres képkockákból álló kazetta.

Ízetlen, mint alkoholban az utolsó korty.

Fehér terítőn vörösbor folt.

Lehervad, mint tavaszi virág szirmai.

Téli fák csupasz ágai.

Korlátolt, mint börtön ablakai.

Nem sütnek be nap sugarai.

Üres, mint kiürült üvegek a földben.

Fekete ember lelke fehér ködben.

Elázott teafilter a pohárban.

Megbukott győztes a játszmában.

Eltévedt lélek az erdőben.

Könnyek tánca monoton esőben.

Ilyen az élet is.

Gyilkos késelő a réten.

Eltűnik, mint hullócsillag az égen.

Fagyott képzetek

Megfáradt testem, ahogy karjaidba zárod,

Elhervadt féltve őrzött, tenyeredbe zárt virágod.

Szirmai lehulltak, mint a menyasszonyi fátyol,

Álmodom... S felkelt a tudat: Fázol.

 

Libabőr járja át testem,

Szemhéj lassan nyitódik, szív megretten.

Dobban-e még valaha?

Egyszer csak megáll, mint a közlekedési lámpa éjszaka.

 

Hol vagy? Nem látlak, szemem homály,

Kezed kezemből kicsúszik, s elvisz az ár.

Eltűntél... Mint borult égen a csillagok,

Várj meg. Ne hagyj itt, mert egyedül maradok.

 

Lépcsőház lépcsőjén lépegetünk némán,

Tenyered nyirkos, kezed jéghideg, mint a porcelán.

Macska dorombol. Mint ő a tejet, úgy szerettél,

Mint csupasz faágat a virágok, széppé tettél.

 

Mint vízesés, úgy zuhan elmémbe a tudat,

Netán elmentél örökre vagy van, mi itt tart?

Játsszunk együtt holtat, szerelmet, menyasszonyt, s férjet,

Nézz rám oly módon, mint a nap, mikor átadja helyét az éjnek.

 

Kinyújtott karodat elnyeli a sötétség leple,

Ridegséged eltaszít, mint téged más szeretete.

Jégkocka vagy, olvadj fel. Túl hideg hozzám,

Taszíts el, vonzz magadhoz, várj reám.

 

Szépséged vonz, gyűlöleted, mi eltaszít,

Szemembe nézel, s lelkem nemet kiált. Ordít.

Mint vonyító farkas, erdőben, éjszaka,

Ellenséget látok benned, mint a fény, sötétben tapogatózva.

 

Leheleted elszáll a jéghideg éjben,

Értelem ül-e a szívben, vagy csak a szív haragja a bizakodó észben.

Maradj még, hadd lépjek feléd. Tartsd a karod nyújtva,

Álmodjunk együtt még egyszer, újra, s újra.

 

Vond be magad vízzel, sétáljunk a tűzbe,

Forró tested forró viasszal hűtsd le.

Ne ismételd magad, oly szokásosan,

Mint ahogy tejszínt keversz a kávédba reggel. Álmosan.

 

Lépjünk át együtt egy másik világba,

Hol harag és szeretet közül egyik sem árva.

Nem hagysz nyugodni. Hangosan, gyengéden szakítsd le e virágszálat,

S ne érints meg, mert átfagyok. Csak fordíts némán hátat.

 

Te és én

 

Míg te remélsz,

Én haldoklom.

Te továbblépsz,

Én magányban fuldoklom.

 

Testem körül egy kötél szorít,

Míg téged a hit szólít.

Amíg én a sötétbe burkolózva félek,

Te a magányt otthagyod, s átléped.

 

A zene fülemnek a halál hívogató szava,

Míg neked mennyből szóló ajándék.

Engem csábít a sötét karja,

Neked csak az este sötét.

 

Tömeg... számomra finomított méreg,

Mint az idő, mely lassan öl.

Kitaszít, de te felfelé nézel,

Én nem tudom, mi az, hogy föl.

 

Te tudtad, hogyan kell élni,

Nekem lejárt az időm.

Te megtanultál nem félni,

Én várom a csendet, mi most eljő.

 

Te óceánt láttál, végtelent,

Én hidegséget, kiismerhetetlent.

Te a szerelmet vártad,

Én a mély tükrét láttam.

 

Te a szivárványt szeretted,

Én a villámokat.

Te a sötét kabátját levetted,

Én a magányban számoltam a szilánkokat.

 

Te szerettél,

Én gyűlöltem.

Te reméltél, s igazán éltél,

Én a vér tengerében fürödtem.

 

Míg te éltél,

Én haltam.

Te továbbmentél,

Én mindent itt hagytam.

 

Cigarettafüst

Cigarettafüstbe fulladó szerelem,

Voltunk-e egymásnak valaha egy virágos rét vagy csak két idegen?

Kávéillatba merülő gondolat,

Igaz voltál-e valaha, vagy csak egy álom, mi hamis szeretetet osztogat?

Kora őszi napsütésben, mint költöző madarak,

Úgy szálltál el tőlem, a szívbe vájó akarat miatt.

Valaha szerettél-e engem,

Vagy csak hazug ígéret volt az elején, amit tettél nekem?

Szeretted-e valaha az igazi lényemet,

Vagy nem láttad a szemem mögötti valódi lényeget?

Felgyúlt-e a szíved, mint a cigaretta lángja,

Amikor lelkem világa a tiédet várta.

Hallottad-e szívem halk kiáltásait,

Mint a létünk valós hazugságait.

És meg nem szűnni akaró dobogást is még,

Mi érezte, érezte, hogy itt, s közel a vég?

Dobogott-e szíved, mint a szárnycsapások,

Mintha tüzes nyílként csapnak bele a villámok.

És érezted-e valaha a szikrázó lángot,

Mi melengeti a szívet láncoló láncot.

Mondd, hallottad-e a szűnni nem akaró csendet,

Láttad-e a magát hullámokba fojtó, árva lelket?

Érezted-e azt mellettem, hogy igazán élsz,

A véget várva, hazugságban remélsz?

Csak mondd, e világból bármit éreztél,

Vagy csak álmodtál, s közben hitegettél?

Úgy hagytál itt, hogy vissza sem néztél,

Fojtogató levegő, s végleg elmentél.

Csak egy pillanatra merengj, a bús őszi csendbe,

Úgy szálltunk el végleg, mint a cigaretta füstje.

SZŰCS ENIKŐ

 

Október

Aznap is korán ébredtem, a félhomályban még az órát is nehezen láttam. Hajnal volt. Bekuckóztam magam a meleg takaróba, azzal a szándékkal, hogy alszom még egy kicsit, de a szemem csak nem akart lecsukódni. Egy darabig még forgolódtam, végül kikászálódtam az alvástól rendetlen ágyamból.

A kezemben gőzölgő bögre kávéval álltam az ablak előtt, és a kopár fákat néztem. Az egykor gyönyörű színekben pompázó lombkorona most a földet borította be. A járdán a rengeteg piros és sárga levél egy szőnyegre hasonlított. Az ég borús volt, már gyülekeztek az esőfelhők. A szél erősen fújta őket egymásnak, rángatta, mint holmi rongybabát.

Elhatároztam, hogy kimegyek a közeli tóhoz. Meleg ruhát vettem fel, és a biztonság kedvéért egy esernyőt is elraktam. Ahogy leértem az utcára, a szél belekapott a hajamba, ráncigálta jobbra-balra, majd elcsendesedett. Az egész utcában csend honolt. Mindenki aludt még, a korai órára való tekintettel.

Ahogy mentem, a fák hajlongtak előttem, néha olyan volt, mintha a kopár ágaik engem akarnának elkapni. Elsétáltam zárt üzletek, csendes parkok és játszóterek mellett. Minden utca kihalt volt, a félhomályban gyéren világító lámpák mutatták az utat, de ahogy a tóhoz értem, azok is elfogytak. Már nem volt semmi, ami látni engedett volna egy-egy tócsát.

A fák letört ágai az úton hevertek. A legtöbbe még egyszer belekapott a szél, és elrángatta őket az utamból. Néhány perc múlva az égbolt morgó hangja figyelmeztetett a közelgő esőre, így még időben fel tudtam készülni a viharra. Jól is tettem, hiszen az ég leszakadt, az eső ömleni kezdett. Néhány béka a partról beugrott a vízbe, ami gyorsan összezárult a kis testük felett, fodrokat szórva az addig érintetlen felszínre.

Aztán megláttam a hidat, ami a kis szigetre vezetett a tó közepén. Elindultam, és ahogy ráléptem, az öreg szerkezet nyikorogva fejezte ki nemtetszését. A szigetre érve az egyik padra ültem, onnan figyelve a vihart. A lehullott falevelek táncot jártak, felkapta őket a szél, és néhányat messze repített. Az égbolt dühösen morgott, amint a fekete felhők egymásba értek, egy villám világította be a sötét égboltot. A tó felszíne sem maradt már érintetlen, minden esőcsepp kis fodrokat hagyott maga után.

Aztán elhomályosult előttem minden… Már nem a padon ültem, hanem egy játszótéren találtam magam, láttam, ahogy a fiamat beültetem a hintába, és meglököm. A madarak csicseregnek, a nap szikrázón süt a játszótérre. Lágy szellő fúj végig a parkon, felkapva az addig füvön fekvő virágszirmokat. Ahogyan a hinta visszaér hozzám, újra meglököm, és nézem a fiam ragyogó kék szemét, boldog mosolyát. Én is boldog vagyok, kikapom őt a hintából, magamhoz ölelem. Karamellszínű hajába temetem az arcom, hallom vidám kacarászását. Elemelem magamtól, apró kezecskéivel felém nyúl, megérinti az arcomat és semmi mást nem szeretnék, csak megállítani a pillanatot…

Hirtelen egy újabb dörgés riasztott meg, mire az emlék tovaszállt. A szemem sarkából letöröltem egy könnycseppet, és felfelé pislogva próbáltam visszatartani a sírást, de akkor már megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Nem tudtam másra gondolni, csak a göndör tincsekre, és a gyönyörű kék szemekre. Vajon mondtam neki elégszer, hogy szeretem? Játszottam-e vele eleget? Sosem fogom már megtudni a választ… Nem tudtam megállítani, nem tudom visszapörgetni az időt…

A könnyeim patakokban folytak, az esőcseppekkel együtt áztatták az arcomat. Én csak hagytam, és az emlékképet újra meg újra lejátszottam magamban.

Fogalmam sincs, meddig ülhettem ott, de időközben világos lett, az eső is alábbhagyott, a lámpákra sem volt már szükség. Letöröltem az arcomat, és hazaindultam.

Az utat még több letört ág és lehullott levél borította, a mélyedések, amik addig üresek voltak, megteltek vízzel. A város feléledt, de a játszóterek üresen álltak, hiszen a játékokról víz csöpögött, és a homoknak nevezett sárba már senki nem ült volna bele szívesen. Az autósok, akik elhaladtak mellettem, a vizet a járdára fröcskölték. Néhány üzlet kinyitott, csak az én szívem maradt továbbra is zárva, képtelen volt felébredni…

A ház előtt leengedtem az esernyőmet, és még egyszer utoljára mélyen beszívtam a friss levegőt, az esőillatot, ami átjárta az orromat és a tüdőmet. Ahogy a lépcsőházba léptem, az ajtó bezárult mögöttem, eltompult az eső és a süvítő szél hangja. Újra csak a szívem monoton zakatolását éreztem…

LIK LARA

 

Nézz fel!

Utadon elvétve
Nézz majd fel az égre
Keress engem élve
Ott leszek, mesélve

Mesélek a szélben,
Álmod bús hevében
Keresgélj egészen
Míg a hajnal ébren.

Megtalálsz egy házon,
Ereszcsatornákon,
Lehullott virágon
Szirma felém szálljon.

Szálljon vissza hozzám
Üzenj égi postán
Gondolatban szólj rám
Ne felejtsd el rózsám.

Maradok még, Lelkem
Ne félj, minden rendben
Érintésem csendben
Megtalál a mennyben.

 

Út

Ma este eltévedtem elfeledett érzések erdejében. Három álmot láttam. Álmodtam egy tisztásról, egy rétről és arról a rengetegről, amiben elvesztem. A tisztásról indultam el, játszottam a fűszálakkal, letépkedtem őket nem törődvén azzal, ők mit éreznek. Könnyű, akadálymentes ösvényt találtam, melynek végén ott volt a rét. A fűszálak virágokká nőttek, soha nem várt érzelmeket kiváltván belőlem. A rózsa volt a legszebb. Naivan szaladtam felé, megmarkoltam, gondolván ő is rögtön enyém lesz gyűjteményemet bővítvén, de ellenállt. Visszatartottam könnyeim, megtörhetetlennek látszottam miközben kezemből patakokban folyt a vér. Meggyűlöltem a rózsát, eltapostam, rohanni kezdtem újabb kiutat keresvén, de nem találtam. Égbe nyúló fák vettek körül, eltakarták a napfényt, az eget. Erősnek gondolván magamat nem érdekeltek a veszélyek, letagadtam saját félelmeim. Átgázoltam egy patakon, akaratlanul is elrejtvén lábnyomaim, egy rózsával se találkozzak többet. Óriások között futottam egy tisztás, a fűszálak után de soha nem leltem rájuk. Eltévedtem ismeretlen lelkek között, apró voltam, ők irányították lépteimet. Megkerültem őket, lekapartam kérgeik, letépkedtem leveleik, megmásztam ágaik. Nem mozdultak. Dühömben ordítottam, ordítottam amíg csak lehetett. Elfogyott minden erőm, az elmúlás talaján hevertem és könnyekkel takaróztam. Az ő ágaikról lehullott falevelekkel. Hosszú időn keresztül gyötrődtem a földön, nem tudtam felkelni míg végül megtalált az Ég. Lenézett rám, felnéztem rá, elvesztünk egymás tekintetében. Soha nem akartam gyökeret növeszteni, a fák közé tartozni, szabad voltam de nem fedeztem fel szárnyaim, eddig a pillanatig. Nem kellett már fűszálak, virágok, rózsák, fák segítsége, nem akartam többé örömömmé formálni gyötrelmeiket. Csillagokkal akartam táncolni, felhőkkel barátkozni, az Ég karjában békére találni. Mosolyogtam úgy, mint még soha, először és utoljára. Tudtam, hogy hosszú volt utam, tudtam, hogy még hosszabb lehetne ha maradnék, de nem maradok. Nem maradok, nem láttok többet, fel fogok szállni a széllel szárnyaimon amiket az Égtől kaptam. Befejezetlen utazásomra boldogan gondolok vissza, gondoljatok ti is boldogan rám, mert ajándékom az Ég, én pedig magamat adtam neki ajándékba.

 

Lélekláda

Szitkok, átkok, méregdrága
Mocskos szívem belső máza
Korhos, kétes kéjvágy árnya
Szétmart dohos lélekláda

Rothadt alma állott ízét
Érzem füstös károd mint ég
Rideg markod terhét így féld
Megragadom, ereszd innét

Reszket elmém roncsos fája
Kertből tépett rózsa szára
Kikapart szemed világa
Tárul elém újra zárva

Szátok kérgét le-letépem
Mámor szárnyán ezt elérem
Ittas, részeg, gyűrött érem
Feloldozás álmát élem

 

Félek

Magamtól
A világtól
A meg nem fejtett iránytól
Szavaktól
A bántástól
Az elfelejtett magánytól
Kapuktól
A zárástól
A fogva tartott hibáktól
Apáktól
A családtól
A ki nem mondott vitáktól
Évától
Az almától
Az el-elvésző imáktól
Holnaptól
A mától
A gondtalan haláltól

 

Átváltozások

Zokog a tél, remeg az ablak
Süvít a szél, fázik a harmat
Ázik a rét, kérlel, nem nyaggat
Ázz Te is még, várhat az aznap

Maradok én éjjelen, nappal
Kelt majd a fény, ha jön a hajnal
Elbújva fél, kérve marasztal
Így int a kéz, érint, vigasztal

Derül az ég, begyógyul karca
Nincsen többé egeknek harca
Elmondom miért, tudni akarja
Meghallja és felderül arca

Angyal Bella

 

Veszélyes szerelem

Szerelemre vágyva rohantam feléd,

Ajkamon éreztem vágyad leheletét;

Bár tépte bensőmet a kétség,

Belülről mart, szaggatott az éhség.

 

Selyembe burkoltál, vágyva szerettél,

Egy fájdalmas múltat temettél.

Szívemből elrobogott a bánat,

Hittem társad vagyok, s nem csak árnyad.

 

Veszélyes szerelem, turbékoló álmok,

A magány, s a fájdalom ismét átfog;

Én mégis mosolyogva törtem össze,

S mi szívemet testemhez kötötte,

 

Szó nélkül, búcsút sem intve,

Kétséget fejemre hintve

Vígan, dalolva ment tova,

Míg kiültem sírom peremére, én ostoba!

 

Hinni nem tudok, bár próbálok élni,

A szép emlékek közt megbékélni.

Szívem felét magaddal vitted,

Fáj, hogy szerelmesen sohasem őrizted.

>>>>>>>>>>>>>>>>

Az ősz hidege

 

Édes szüleim, holt szívetek,

Csak a fák lombjai színesek.

Megered az eső, sírva ölel,

Emléketek a földhöz szögel.

 

Közönyösen néz reám a Nap,

Az ősz hidege megharap.

Kihűlt földön fekszem.

Vajha tudnám, mit cselekszem!

 

Kincse vagyok az eleven múltnak,

Emlékeim reám hullnak.

Karotokba vágyva vágyom,

Mégsem ölel, csak hű magányom.

 

 

Letűnt szerelem

 

Szívem elveszített engem,

Midőn szerelmed letűnt bennem;

Azóta bolyong árván,

Sorvadva jöttöd várván…

 

Szíved tán hús, nem egyéb,

Mely újra, s újra összetép…

Hittem pajzs leszel,

Vagy éppen hű lepel…

 

Két karod mégis ostoroz,

Miközben vágyat sokszoroz.

 

 

Hamis ígéret

A Hold ragyogó arcát a vízben nézte,

Míg egy hullám szét nem tépte;

Hajlékát elhagyva, letépve láncait

Rám támadt az éj, szórta villámait.

 

Ostorozta szívem… Vesszek el a mában!

A sosem volt jelen pillanatában!

Kínzó lázálmok közepette

Félelmetes volt közeledte.

 

…Midőn minden könnye elfogyott,

Bánatos arcom hamuvá kopott;

Majd tétova, végtelen csend szállt felém,

Vergődését éreztem lélegzetén…

 

A bánat, s a fájdalom nem örök,

Elrepül majdan, akár az örömök;

Majd visszatér, mintha hozzám tartozna,

Lágyan ölelne, nem vitatkozna.

 

Bár búcsút int, s én kacagok ítéletén,

Szívem szakad hamis ígéretén.

Elrendelt utam ki nem kerülhetem,

S mégis, mint forró kását kerülgetem.

 

 

Levél a magányhoz

 

Levelet írok a magányhoz,

Míg a fájdalom ölel magához,

Míg a napok siratva telnek,

Míg az emlékek nem felelnek,

Levelet írok, véres levelet,

Melyben közlöm hűtlen nevedet,

S kérem öleljen, mint soha senki!

Minden könnyem búcsúd zengi.

Tátrai S. Miklós

Az elátkozott váza

Rohantak a napok, és Árpi még mindig nem találta ki, hogy milyen ajándékkal kedveskedjen legjobb barátjának. Együtt jártak általános iskolába, gimnáziumba, főiskolára, és évekig dolgoztak mindketten a diósgyőri vasgyárban. Az élet később más-más útra terelte őket, de a barátság megmaradt. Gyakran találkoztak, és több közös nyári élmény fűzte össze a családokat. Közeledett Marci ötvenedik születésnapja, amelyre nagy bulit szervezett. Egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy ott a helyük, csak az ajándék, az okozott komoly gondot. Valami egyedit, valami különlegeset szeretett volna adni, amelyről barátjának, majd mindig eszébe jutnak a közös emlékek. Mint már oly sokszor, most is Andi, a felesége sietett segítségére, amikor a reggeli mellé remek ötletet kínált:

• Marci imádja, és gyűjti a régiségeket. Böngészd az internetet, járd végig a régiségboltokat, biztosan találsz valamit. Majdnem három heted van erre a feladatra.
• Lehet, hogy igazad van! Jó ötletnek tűnik, hiszen nyáron éppen azon kesergett, hogy egy szép régi vázát elvittek az orra előtt.
• Régi váza? - gondolkodott el Andi - Nekem beugrott valami! Valahol, még Emese születése előtt, láttunk egy szépet, el is akartuk hozni, aztán mégsem tettük, mert nem akartad.
• Igen emlékszem! A nagymama padlásán volt sok-sok évvel ezelőtt. - komolyodott el Árpád - Talán még most is ott van. A nagyi nem adta nekem, azt mondta: nem hoz szerencsét!
• Nagyon szerettem őt, kedves öreg néni volt, megsirattam, amikor meghalt, de nem gondolom, hogy minden szavát, babonáját komolyan kellene venni. Mi lehet azzal a vázával?
• Fogalmam sincs, de most már engem is érdekel. Utazzunk el a régi házba édesanyámhoz, hátha okosabbak leszünk.

Vilma néni nagy örömmel fogadta a váratlan látogatókat. Szabadkozott, amiért nem készült a vendéglátásra, de hát honnan sejthette volna a kellemes meglepetést. Árpád és Andi, szokásuk szerint nem jöttek üres kézzel. A közös ebéd bőségesen kitelt a hűtőtáskából, csak melegíteni kellett. Hosszasan beszélgettek a régi időkről. Árpi nehezen szánta rá magát az őszinteségre, attól tartott, édesanyja haragudni fog. Kávézás közben aztán bátortalanul előhozakodott kérésével: szeretnének körülnézni a padláson, hátha találnak valami régiséget, amit barátjának ajándékozhat. Vilma néni - arcán a „hát ezért jöttetek” szomorkás mosollyal - belegyezett a keresgélésbe. A padláson meglepő rendezettséget találtak, bár a vastag porréteg arról tanúskodott, régóta nem járt ott senki. A nagymama halála után Vilma és testvérei békésen megegyeztek a szerény örökségen, a padlásról is mindenki elvihette, amit akart. Valószínű akkor rakták össze a maradványokat. Néhány láda és kartondoboz sorakozott egymás mellett, kicsit távolabb két ruháskosár, és ócska bőröndök. A másik oldalon régi szerszámok, háztartási eszközök, a legtávolabbi sarokban egy megroggyant dívány árválkodott. Árpi még jól emlékezett nagypapájára, aki szívesen pihent azon a díványon. Azt mondta, jókat alszik az öreg, szúette gerendák alatt, szereti a múltat idéző illatukat, pedig mások szerint azt már nem is lehetett érezni. Sosem értette, miért nem mehetett fel senki, amikor nagyapja volt ott. Tanácstalanul néztek körül, hol kezdjék, mit bontsanak meg először. A ruháskosaraktól idegenkedtek, talán még egér is lehet benne, gondolták.  A bőröndök sem voltak csábítóak. Leginkább a ládák vonzották tekintetüket. Elindultak feléjük, amikor Andi véletlenül leejtette a kezében tartott padláskulcsot. Ahogy lehajolt érte, észrevett valamit.

• Árpi! A dívány alatt is van egy furcsa láda, mintha valaki el akarta volna rejteni. Persze  nem előlünk, de az osztozkodó testvérek elől igen! Ez nagyon izgalmas, azt nézzük meg először!

• Úgy látom kitört belőled a kincskereső szellem. Nem bánom nézzük azt, de egyre inkább úgy gondolom, hogy ami értékes lehetett, az már nincs itt!
• Nem, nem! Ott valamit eldugtak, nagyon izgatott vagyok!

A poros ágyat meg kellett emelni kicsit, hogy az egyszerű, de erős ládát kihúzzák alóla. Valamikor lakattal lehetett zárni, de most könnyen kinyílt. Legfelül megsárgult, poros, egykor  fehér színű lepedő takarta az alatta lévő titkokat. Gondos, szinte óvatosnak tűnő csomagolást láttak, amiről lerítt, hogy már nagyon régen nem nyúltak hozzá. Árpi is megérzett valamit, mert remegni kezdett az izgalomtól. Vigyázva szedték fel a lepedőt, és nagy meglepetésükre egy régi egyenruhát találtak alatta. Andi kérdően nézett férjére.

• A családi történetekből tudom, hogy nagyapám, anyám édesapja, katonatiszt volt. Harcolt a második világháborúban. Nem sokat meséltek róla, aztán már nem is nagyon érdekelt. Olyan régen volt, maga a történelem.
• Hát igen, ez volt a titok? Egy zubbony, egy nadrág … - ürítette tovább Andi a ládát, majd meglepetésében felkiáltott - és egy váza! Idenézz!

Elégedetten és örömmel vitték a meglelt kincset Vilma nénihez. Az öregasszony hosszasan nézte az egyenruhát, a vázát, és cseppet sem látszott elégedettnek. Szomorú lett, és nagyot sóhajtva valósággal belezuhant a fotelbe. Láthatóan kereste a szavakat, elérzékenyült a rátörő emlékektől.

• Hát megtaláltátok? Nem kellett volna! Hét évtizede őrzi a padlás sötétje. Sem összetörni, sem elajándékozni, sem értékesíteni nem mertük. Ti se tegyétek, szomorú története van, átok ül rajta.
• Ugyan már édesanyám! - hitetlenkedett Árpád - Ne legyél olyan babonás, mint szegény nagyi volt! Mi baj lehet egy régi vázából? Honnan került ez ide?
• Talán orosz földről. Ahogy mondtam, szomorú története van, egyszer majd elmesélem, de nem most. Felkavartak az emlékek. Kérlek, vigyétek vissza oda, ahol találtátok, keressetek valami mást.

Árpi és Andi visszamentek a padlásra, majdnem mindent elrendeztek, úgy ahogy volt. A vázát azonban kicsempészték. Tudni akarták, hogy milyen titok lengi körül azt a kis porcelánt.Vilma néni nem tudott elaludni aznap este. Szüleire emlékezett, a háborúra, amelyet kisgyerekként élt át. Látta apját, amint halálsápadtan, sebesülten feküdt a katonakórházban, látta anyját, akinek arcát eltorzította az aggodalom és kétségbeesés. Isten jó volt hozzájuk - gondolta -, hiszen ha súlyos sebesülés árán, de mégis kihozta apját a pokolból, és ha voltak is fájdalmai, felgyógyult, élt, dolgozott. Az emlékek másnap is körüllengték, nem hagyták nyugodni. Felment a padlásra, meg akarta nézni a katonaládát, de nem tudta kihúzni. A dívány túlságosan nehéz volt ahhoz, hogy felemelje. Kétségbeesetten ült rá, mintha óriási terhet cipelne. Úgy érezte, az öreg gerendáknak mégis van illata, és most édesapját idézik.  A fiatal katonát, aki hadnagyként szolgált a keleti fronton. Gyerekeinek már csak akkor beszélt a háborúról, amikor úgy gondolta, elég nagyok ahhoz, hogy értsék, és megértsék azt.Az alakulat kezdetben tényleges hadi cselekményeket hajtott végre, de később partizánvadászatra, és a civil lakosság elleni megtorlásokra vetették be őket. Ez sokaknak nem tetszett, csak kényszerből tették, amit kellett. A hadnagy is közéjük tartozott, egész életében szégyellte azokat az eseményeket, sokszor rémálmok gyötörték miattuk. Voltak olyanok is, akik másként gondolkodtak, civileket gyilkoltak, minél több zsákmányt akartak rabolni, ahogy ezt a világon mindenütt tették, és teszik a háborúkban. Az egyik éjjel váratlan támadás érte őket, sok halott és sebesült maradt az összecsapás után. Akkor még megbízhatóan működtek a kórházvonatok, a szerencsésebbek - közöttük Vilma apja is - hazajutottak gyógykezelésre. Útközben az ápolónő elmondta, hogy indulás előtt, amikor ő mélyen aludt, egy százados kereste, és tekintélyes méretű csomagot akart rábízni azzal, hogy vigye haza és őrizze meg. Erőszakosan és indulatosan viselkedett, csak a katonaorvosok erélyes fellépésére állt el szándékától. Mindössze egyetlen kis csomagot tudott ott hagyni, vagy ott felejteni az ágyon. Vilma apja azonnal tudta, hogy az a tiszt csak a régiségeket kedvelő, és ahhoz értő Artolánczi százados lehetett, aki a rabolt tárgyak egy részét akarta hazajuttatni ilyen módon. Irtózott volna a feladattól, és örült, hogy arra nem került sor. Kibontották a kis csomagot, amelyben egy gyönyörű kínai váza volt. A hadnagy nem tudta mit tegyen. Nem tudta, mit hoz a jövő, találkozik-e még valaha Artolánczival, követeli-e majd tőle azt az átkozott vázát. Megóvta, az egyenruhájával együtt megőrizte. A háború után tudta meg, hogy mindenki meghalt, akinek köze volt a váza megszerzéséhez. A százados autója még a visszafelé úton aknára futott. A fosztogatásokban, és kegyetlenkedésekben élenjáró törzsőrmestert és egy honvédet néhány nap múlva elfogták és kivégezték a partizánok. Az alegységet hamarosan a Don mellé vezényelték, mindössze hatan tértek haza.

Vilma néni hirtelen megélénkült. Felkelt a díványról, és minden erejét megfeszítve, újra megpróbálta előhúzni a régi katonaládát. Ezúttal sem sikerült. Kétségbeesett, mert egyre biztosabban hitte, hogy Árpiék elvitték a vázát, és bajba kerülnek miatta. Annyi szerencsétlenséget hozott már, annyi kegyetlenséget és halált okozott, ki tudja milyen áron ragadták el valamikor, milyen erők és szándékok élnek körülötte. Sajnálta, amiért megőrizték, amiért nem törték össze, és nem dobták ki, amiért nem szabadultak meg tőle. Nem adhatják senkinek - kiáltotta önmagának -, és már tudta mit kell tennie: visszaszerezni, megsemmisíteni! Másnap vonatra ült, váratlanul beállított Árpiékhoz. Csengetésére Andi nyitott ajtót, és belesápadt a köszönés helyett elhangzó kérdésekbe:

• Hol van a váza? Hol van Árpi! – csattantak a szavak.
• Ne haragudj, amiért elhoztuk. Úgy gondoltuk neked már nem kell. Sajnos - kereste a szavakat -, sajnos, már nem tudjuk visszaadni.
• Úristen! Elajándékoztátok?
• Nem, nem! Baj történt. Nem is tudom, hogyan mondjam el, nagyon sajnálom!
• Mi van Árpival? Mondjad már, mert megőrjítesz!
• Vele nincs semmi, illetve semmi komoly, gyere be, ülj le! Elmondom.

Vilma ingerülten, zaklatott lélekkel ment a szobába. Leült egy székre, és sürgetően nézett Andira. Ujjaival idegesen dobolt az asztalon. Sok mindenre számított, de arra, amit hallott, nem.

• Belátom, nem volt tisztességes dolog belegyezésed nélkül elhozni, de akkor ezt nem éreztük bűnnek, vagy hibának. Marcinak akartunk örömet szerezni. Itthon alaposabban megnéztük azt a vázát, tényleg gyönyörű darab. Kínainak gondoltuk, és nagyon réginek. Kell ebben lenni valami különös erőnek, vagy valami megmagyarázhatatlannak - vélekedtünk-, hogy annyi mindent képes volt átvészelni. Na de mennyit? Milyen régi lehet? Elhatároztuk, megmutatjuk egy szakembernek, becsülje fel korát, és értékét, aztán majd meglátjuk, mi legyen vele. Árpi ma reggel elvitte egy becsüshöz. Másfél órával ezelőtt hívott fel először. Nagyon izgatott volt. Azt mondta, igazi kincset találtunk, nem lesz gond új autót vennünk.  Többet nem árult el.
• Na és mikor ér haza? És mi az, hogy először telefonált? Azóta újra hívott?
• Igen, az orvostól. Talán háromnegyed órája.
• Honnan?
• Az orvostól. Az történt, hogy villamossal jött hazafelé. Leült, ölébe vette a sporttáskáját, amelyben a vázát vitte. Sokan voltak a járművön. Szétnyitotta a cipzárt, hogy igazítson a vázán, hiszen ekkor már nagyon féltette. Benne volt a keze a táskában, amikor a villamos hirtelen nagyot fékezett. Az álló utasok közül többen meglódultak, elvesztették egyensúlyukat. Egy középkorú nő, aki Árpi szerint többször is feltűnően végigmérte őt, pontosan a táskára zuhant, és darabokra törte a vázát. A szilánkok felsértették Árpi kezét, de nem komoly.
• Hála istennek! Én egyáltalán nem bánom. Nem sajnálom. Hidd el lányom, az az autó is,  csak bajt hozott volna rátok!
• Nem tudom. Olyan furcsa és hihetetlen ez az egész. Az a nő a villamoson, oroszul beszélt!

Rohonczy Dániel

A Levél ruhái

- Késik, ezt nem hiszem el!
- Nézd! Az a lány engem kiszemel.
- Ne légy balga, úgy sem érdekled,
hiszem még csupa zöld szerelésed.
- Tudom, de hogy öltözzek át, kérdem?
Ilyen melegben nem lehet sárga öltözékem…
- Hát ezt mondom, hol marad már?
Minden zöld levél csak rá vár!
- Nem mind! Vannak a szurkálósak…
- Jaj! A Fenyiékket ide ne soroljad!
az egy ilyen család, folyton zöldet visel,
és azt mondják normálisak… ilyet ki hisz el?
- Hah, igazad volt. A lány csak erre nézett
Nem lehet igaz! Sárga ruhát kérek!
- Drága fiatalok én fentről már látom,
ott már öltözik pár barátom!
Nekünk sem kell majd sokáig várni,
hogy az Ősz elkezdjen új ruhákat varrni.

- Nézzétek! Az új ruhám! Milyen szép sárga.
Minden jó ízlésű levél ilyenre vágyna!
- Igen nagyon szép, hogy tetszik a sálam?
Mert nekem nagyon, épp ilyet kívántam!
- Tudod azért, engem aggaszt ebben,
hogy kapaszkodni tudok, de már nehezebben…
- Igen én is érzem, nehéz ez a ruha,
de hát vastagabb is. Hiszen meg kell óvnia!
- Sziasztok fiatalok, én lezuhanok végre.
Eljött a pihenés az időmnek most vége.
- Mit mond ez az öreg minek van vége?
- Szerintem azt mondja, mind lezuhanunk télre…
Nem akarok zuhanni, de tartanom már fáj.
Megnézem a szintet, ahol a sündisznó jár.
- Tudnám én még tartani… de egyedül unalmas.
Kösz az új ruhát! Ősz… te hatalmas!

Bajzikné Panni

 

 

Őszi pillanat

 

Rozsdavörös lombos erdő.

Előttünk, mint tarka kendő

bontakozik sűrű felhő

közül a tölgy ölelte mező,

hol félénk őzcsapat időz.

Sudár őzbak, agancsa rózsatő,

óvatosan bújik elő

ágak kusza rejtekéből.

Nyomában suta. Tele bendő

gyümölcsöktől erjedő.

Ködpárától nedves fenyő

aljánál leheveredő

kis csapat. Delelő.

 

Köd

Félelmetes massza a köd.

Nem látszik, csak a völgy

mélyén fekvő anyaföld.

Tejfehér homályfüggöny

takarja a sík mező rög

kemény talaját.

 

Síri a csend. Egy-egy

madár pityeg csupán,

félelmét oldva, a gyenge

hang visszhangját várva,

csupasz árvaságban,

reszketeg magányban.

 

Gomolygó pára

telepszik a vándor hangulatára.

Nyomott bú emészti,

jókedvét elűzi

a nap hiánya.

Logó orral az

út porát tapossa.

                                        Novemberi dér

Tüllruhába bújtak reggelre

a fák.

Valamennyi ág-bog hókristály

csillám.

Jégpalástját rázta a királynő

a tájra,

metsző hideget fújva a

világra.

Fázós kismadárka cikkan

vacorogva,

rejteket keresve a dermesztő

falombban.

Dérfehér fagyszálak laza

szövedéke

burkolva öleli a fagyos

messzeséget,

kerítés fonatát csipkeként

                                                           díszíti,

a tél közeledtét fakó fény

hirdeti.

 

TAMÁS ANETT

 

Reggeli látkép

Álomországból felébredve lassan meglátom a fényt nyiladozó pilláim között. Még kissé kábán kelek fel, de az ablakból elém táruló látvány rögtön kijózanít. Odaballagok. A pár perccel ezelőtti reggeli álmosságot szinte azonnal elfelejtve szemeim tágra nyílnak, és még mindig csak mereven, kifelé bámulok. Az ég halványkék. Nem az a nagyon erős, mint a nyári kánikulában szokott lenni, de nem is az afféle borongós szürke, mint télen. A kék szín lehető legszebb árnyalata, ami magára vonzza a tekintetet. Ezt még fokozza az a pár vattacukorként lebegő felhő, amibe úgy beleugranék. És ha mindez nem lenne elég, ott vannak a mennybolton azok a ragyogó napsugarak, amiket hetek óta először látunk. A panorámát pár apró feketeség zavarja meg. Először csak pici kávészemeknek tűnnek, de közeledve alakjukról már jól felismerhetőek. Varjak! A napokban elkezdtek meg-megjelenni a környéken. A kávé gondolata elég is volt ahhoz, hogy eszembe juttassa a korgó gyomromat. Lassan reggelire jár az idő. A lábaim még nem mozdulnak az ablak elől. Úgy odacövekeltek a talajhoz, mint azok a szemben lévő fák. Jöhetne vihar, hurrikán vagy tornádó, azokat a hatalmasokat semmilyen szél nem tudná kicsavarni. E szemet gyönyörködtető reggelen nincs semmilyen égiháború, csak egy kellemes szellő rázza a leveleket. Azonban most mégis másmilyenek, mint pár héttel ezelőtt. Az óriási zöld lombkorona is valószínűleg követi a legújabb divatot miszerint a sárga és a barna színek igencsak népszerűnek számítanak, hisz kezdi felvenni ezeket az árnyalatokat. A kisebb cserjék is hasonlóan tesznek. Szemlátomást készülnek a télre, ágaik száradtak, csupaszak. A talajt pedig már az avar és hervadó virágok díszítik. Ez az elhaló természet egy pillanatra rossz érzéssel tölt el. Hisz az emberi élet is pont ilyen változó. Miközben a nyár lassan már csak egy megfakult emlék lesz, úgy a boldog percek is egyszer búcsút intenek. Ahogy lehull egy falevél, úgy véget ér a jó és szép. Ahogyan megszárad a földön és semmivé válik, úgy tűnünk el mi is nyomtalan.

 Ez az ősz. Az elmúlás. De amíg lesz új tavasz, addig mindig jönni fog egy új remény. És ameddig a természet is megújul, addig az ember is boldogan él.

PONGÓ OTTÓ

 

Búcsúzik a nyár

 

Kopott, ócska lámpa halvány fénye ég,

Hűvös dalt dúdol a sápadt őszi szél.

Különös vágy lelkembe vissza-visszajár:                             

Búcsúzik a nyár.

 

Ködös éjszakákon, kihalt strandokon,

Az elmúlt nyár emléke büszkén átoson.

Kalandra vár a szelíd holdsugár, de

Búcsúzik a nyár.

 

Kopasz kertek mélyén boldogtalan fák

Csendben siratják a zöld nyári ruhát

Útra kelt már minden szerelmes fecskepár, de

Búcsúzik a nyár.

 

Illatukat vesztett halott virágok

Rég elhagyták ezt az árnyékvilágot

Magjuk a földben új tavaszra vár.

Búcsúzik a nyár.

 

Őszi hangulat

Észrevétlen ment el a nyár,

Sok gólyafészek üresen áll,

Aranyszőnyeg a fák alatt,

Ködöt szitál az alkonyat.

                                                            

Barna hintón jött el az ősz,

Otthon pihen a dinnyecsősz

Korán reggel hív az óra,

Menni kell az évnyitóra!

 

Bánatosan ébred a nap,

Felhő-ágyán csendben szunnyad,

Őszanyóka dér szőnyegét,

Reggelre a fagy hordta szét.

 

Füzet, radír, toll, ceruza,

A pihenést rég megunta

Örülnek, hogy itt az óra

S menni kell az évnyitóra

 

Fehér divatszín

 

Zúgnak a hideg északi szelek

Háztetők hátán hó csücsül

Hópihe paplan, eltakar halkan

Az egész világ megszépül. 

 

Az öreg tél fején csillog a kucsma

Farkasok hangjától reszket a szél

A fehér divatszínt a hóember is unja

Tavaszról álmodik mind, aki él.

 

Fut a szán                                                    

 

Ropog a hó fut a szán,

vígan húzza apukám.

Járdán, kertben, udvaron,

ő a király jól tudom.

 

Olyan gyorsan fut velem,

Nem ér utol senki sem.

Az én táltos paripám,

nem más, mint az apukám.

 

Bármily gyorsan fut velem,                          

El nem fárad sohasem.

Olyan csoda paci ám,

Az én drága apukám!

 

KAMECZ KINGA

Szerenád

Az idő hajnalodni kezd, az este újra elszáll,

s ablakomhoz állva, könnyes szemembe

szökik egy halovány napsugár.

 

Felcsillan valami, s látom, hogy egy kis madár

egyedül fújja dalát a fán.

Este még volt párja,

de reggelre szíve megszűnt dobogni

s az örökálmok könyvbe írta a a fagy

ami csak felszín volt a két forró szív fölött.

 

Bánatos szerenád, hallani is fáj, de

érezni olyan, mint a rémség

a hideg fut végig rajtam, megborzolva érzelmeimet,

s elgondolkodtat, hogy valójában,

milyen is élni. nevetni, ha kell sírni,

a boldogságot keresni, magányban tengeni és

az élet tengerében evezni.

 

A halál

Hitvány létünk magasztos lénye,

s földi vágyak metestesült férge

az erő mely felemel az égbe.

 

Torzult arcunkon zúzza porrá a nyomort,

törve mindent ami szent

utunkon örökkön közöttünk lohol.

 

Megaláz, meggyötör, felemel,

de mindenképpen győz

s mi veszítve nyerjük

semmitmondó valónk megújúlását.

 

Éljen a nyár

Szívem szökdös a fűlepel borította réten

Vadvirág illat szálldos az ármány szélben,

Tücsök szerenád zeng s madárének,

Nyáron felpezsdül az ifjú élet.

Éljen a nyár.

 

S ha eljő az est lefedi a rétet

s mint porszem a kristályt

Palástolja a vizuális képet, de

Szellőkre csücsülve iremlik szét

Az éji élet,

S üzeni, hogy nyár van s

Szép az élet.

 

A felkelő Nappal új és új szerelem ébred

S kakasszó fúj riadót az álmodó létnek.

Hol hideg szív tanyázik most melegre éled,

Mert a nyár hajszol s csábítva ígérget.

Éljen a nyár.

SZEDŐ TIBOR

Bíbor-alkony

 

Bíbor színű az ég hasa alja, 
porszemek körbe cikáznak rajta. 
Csillag-gombok ékesítik pizsamáját, 
magára húzza felhő-nadrágját. 
Madarak repkednek homlokán, 
egy kósza fény megcsillan arcán.

Szeme árva könnyet bújtat, 
szíve kosara lélek-gyümölcsöt óhajt. 
Az éj függönyét az alkony horgolja, 
égő lámpásait magán hordja. 
Levegő-kezével ölel eget-földet, 
lángra lobbantja újra a szeretet-tüzet.

 

 

Törött szárnyú madárka

Szíve vérzik, lelke sajog, könnyei tollát mosdatják, síró csipogását mások nem hallják. Sötét erdő mélyén kuporog, az erős szél odasodorta egy hegyes farönkre, ép szárnyának ez lett a veszte. Csontját szilánkosra törte, a hatalmas rengeteg veszélyeket rejt, sehol egy biztonságos búvóhely. Magába roskadt elkeseredetten, fekszik ott mozdulatlanul, teste alatt sáros föld lapul. Mozgásra lesz figyelmes füle, egy ember alak a látószögébe kerül, a remény madara felé repül. Egy kisfiúcska közeledik feléje, szíve a félelem dalát dobogja, zsenge ujja szegény pára fejét simogatja. A törött végtagot szemügyre veszi, két faágat varázsol elő táskájából, sínbe teszi, boldogság olvasható arcáról. Ölbe kapja új barátját, megköti kedvenc bakancsát, hazafelé veszi irányát.

 

Arany-sugár

Sárga karjait a mélybe ereszti, 
ha pihen, akkor ölbe teszi. 
Arany-keze lágyan simogat, 
szívesen fogadja mosolyodat. 
Ő a Nap, a nappal királynője, 
néha lehuppan az ég heverőjére. 
Tűz-szíve forrón lángol, 
figyel mindenkit szeme sarkából. 
Lelke tükrében szeretet lakozik, 
körülötte felhő-család napozik.

Sárguló falevél

Köd-koszorút fon az ágra az ősz lehelete, 
csókot nyom a földön fekvő rozsdás falevelekre. 
Az idő langy-pongyolában flangál, 
az eső cseppje a fa érdes bőrén szaladgál. 
A csupasz fák kabát nélkül vacognak, 
levél-köpenyük után sírdogálnak. 
Avarszőnyeg hever szótlanul a sárban, 
sárguló falevél, a szél szomorkodik bánatában.

 

 

Kék égbolt

Kékes port szór a délután az égre, 
bárányfelhőket is terelget köréje. 
Napot is rajzol meleg ölébe, 
mosolyt is varázsol szíve csücskébe. 
Égszínű csuháját magára veszi, 
terjedelmes testét a napsugár perzseli.

Rajta átgázolnak a fióka madarak, 
a levegőben egymásnak igazságot osztanak.
A nyugalom kanala porciózza a magaslat ételét, 
kortyolja szomjasan lelki forrásának vizét. 
A kék égbolt karjai földig nyúlnak, 
hosszú ujjai a fűben megmártóznak.

VIVITERRA

Most viszont teljesen egyedül kell megoldania a lépcsőmászás problémáját, és ha lehet, sürgősen, ha enni akar abból a mazsolából, mert Tofu, a falánk nyúlhaver -akit szeretünk, tisztelünk, meg minden- de bizony porszívóként cikázva szedegetné össze a mazsolákat...

 Ahimsza már arra is gondolt, előbb összegyűjti és jól eldugja a mazsolakészletet, és csak aztán találja ki, hogy jut fel a lépcsőn, de rájött, csukott csőrrel nemigen tudná ezt véghezvinni, csak ha odaragasztaná a nyúlós, szemeket valahogyan a csőréhez.... -Hoppá, megvan, ragasztás! - Hogy erre nem jött rá eddig! Hiszen olyan tapadósak már ezek a mazsolaszemek, hogy akár a lábikóira is klassz ragacs-bakancsot csinálhatna belőle, amivel egyszerűen fel lehetne menni...hmm, akár még a falon is! Gondolkodás nélkül, rögvest beleugrott egy kisebb mazsolakupac átmelegedett, nyúlós masszájába és.... ott is maradt... Se előre, se hátra. Csapdába esett! A kiscsibe nem volt elég erős, hogy kiverekedje magát  ragacsból, és minél inkább küzdött, annál jobban beleragadt a trutyiba: már a fejecskéje és a szárnyai is az összeragadt tollpihéktől voltak csatakosak. Egy kis idő múlva kifáradt a ragaccsal való hadakozásban, már csak pihegni tudott résnyire nyitott csőrén keresztül. - Most aztán jól nézek ki....mozdulni sem tudok, segítséget hívni sem tudok... Gondolkodj, gondolkodj!! - sürgette magát kétségbeesetten. - Megvan, le kell mosnom, azaz vizet kell szereznem! De honnan?- Hirtelen ötlettől vezérelve felnézett az égre, de persze az azúrkék égen nem látott egyetlen szép, kövér, esőt hozó felhőt sem, ami lemosta volna róla a ragacsot. És az itatótálka is - bár csak alig egy cicányira volt tőle- most nagyon távolinak tűnt. Mikor épp sírva fakadt volna fáradt kétségbeesésében, hirtelen valami meleg dolog érdesen-puhán végigsimította. És megint! És megint! -Mi ez? - Esetlenül körbeforogva vette észre végül maga mögött Bónó boci ismerős lábait. Megkönnyebbülve felnézett. A boci kedvesen dorgáló tekintete - és ....oooáááá... reeeengeteg nyála!!...- felszabadító nyári esőként hullott rá. De Ahimsza kicsit sem bánta, hiszen eközben a boci szeretetteljesen nyalogatta róla a ragacsot, tetőtől - ööö.. akarom mondani taréjtól - talpig. Ahimsza hálásan tartotta oda összeragadt pihéit. A ragacs csak lassan engedett, de végül Ahimszának sikerült elrebegnie egy -Köszönöm, Bónó!!-t, mikor végre kiszabadult az édes fogságból.

Ekkor lépett ki Zsuzskababa az ajtón, teljes reggeliző-szettben: sárga foltos előkéjével a nyakában: - Ajimsáááá....mazsojááá!! - pöszítette világgá, és Ahimsza - hanyatt-homlok szaladt, de ezúttal - életében először - az ellenkező irányba...

 

Szeder Katalin

 

HEGEDŰS – OTTHON

Tizenegy-tizenkét esztendős lehettem, amikor Karinthy Frigyes A cirkusz című, a szerző egy álmát feldolgozó novelláját először olvastam. Az álmodó a cirkuszban szeretné bemutatni hegedűtudományát a közönségnek. Évekig tartó, nap mint nap jó néhány órás gyakorlás után jut csak el céljáig. Egy négy emelet magas létra tetején a legkülönbözőbb bútordarabokat, tárgyakat rakosgat egymásra, s amikor az ingatag torony végre elkészült, dacolva a lezuhanás veszélyével felkapaszkodik rá. Odafent vészes billegés árán előhúzza a féltve őrzött hegedűt, s eljátssza rajta élete egyetlen dalát.

Ne kacagjanak, én úgy vélem, van néhány műalkotás, amely valahol mindig megvolt, alkotónak nem kell kitalálnia, csak leírja, vagy egyéb módon felfoghatóvá teszi. Ez a rövidke novella az én szememben egy ezek közül a művek közül. De a Rákosi-rendszerben Karinthynak erről az írásáról mélyen hallgattak.

Apám és anyám vasárnaponként ezekben az években is kamarázott barátainknál, anyám zongorán, apám hegedűn. Gyakorolni nemigen maradt idejük, de azért örömmel hallgattam őket.

Televízió akkor még nem volt, így apám lett az első hegedűs, akit életemben ismertem.

Tizenhat éves koromban, ötvenhat október huszonnegyedikén apám meghalt szívrohamban. Ezzel sorsom első felvonása, amelyet jobb híján gyermekkornak neveznek, lezárult. Ötvennyolc első felében leérettségiztem, szakmát tanultam.

Az időben második, sokkal híresebb hegedűst,vagyis inkább a barátját, a tejesembert, a hatvanas évek hozták közelebb a magyar közönséghez. A tejesember ilyesfélét énekelt:

–  Ha én gazdag volnék, jadadijadijadijadijadijadaj…

Ekkor már nagy néha nekem magamnak is megjelent néhány verssorom újságokban, folyóiratokban, sőt egyszer egy irodalomtörténetben is felbukkant a nevem, ösztöndíjakról viszont halványlila sejtelmem sem volt; épp ezért szegény Tevje-Tóbiás az én lelkemből is dalolt. Hogy a musical címe, amelyből nagyon sokáig csak ezt az egy részletet sugározták, Hegedűs a háztetőn, az nem mondott sokat számomra. Chagall képeit ismertem, szerettem, de mi közöm a tejesember hegedűséhez?

A hetvenes évek második felében már más részleteket is leadtak ebből a sajátos műből a tévében meg a rádióban. Hogy a cím mit árul el a musical lényegéhez, azt akkor fogtam fel, amikor egyszer a televízió ezt a részletet Bessenyei Ferenc alakításában sugározta. A hozzávaló színpadképben megpillanthattam a hegedűst, aki egy kis ház tetején üldögélve húzta a nótát.

Egy barátunk kazettára vette számunkra az időközben világhírre kapott, Budapesten is játszott mű egy 1971-ben készült amerikai lemezét. Hallgatom munka közben a csupa érzés hegedűszót, s nevek tódulnak eszembe, nevek a tizenkilencedik század második felétől egészen mostanáig, azok nevei, akiknek a hegedűjátéka millió és millió embertársam vállára borította, borítja a zene varázsköpenyét.

Hallgatom, és újra kirajzolódik előttem, amit jobb híján gyermekkornak neveznek.

Apámat, akinek eredeti foglalkozása ügyvéd, a rendszer állami közjegyzőként vidékre küldte dolgozni. Már a két világháború  között mint ügyvéd sem találta fel magát, hiszen tanár vagy történész szeretett volna lenni. A huszadik század tízes éveiben a családfő apa szava ellen nincs apelláta.

–  Ügyvéd leszel, punktum!

Édesapám pedig mintagyerek, sőt, később a legjobb férjjé és apává válik, mint más a sírkövön. Tatára (Komárom megye) a Felsőbíróság megszűnése után helyezték. Így hét közben csak szerda estétől csütörtök reggelig lehet velünk, a családjával. Az útiköltség, a többi éjszakára kellő albérlet és hétfőtől szombatig a teljes napi koszt a fizetését emészti fel, a háborús évek szinte áttekinthetetlen, kezelhetetlen hagyatéka és a jelen ügyek pedig többet, mint egész munkaerejét. Négyünk lakhatásának, háztartásának, közlekedésének, ruházkodásának és egyéb költségeinek fedezése anyám fizetésére marad.

Szombat délben későcskén ebédelünk, addigra apám is befut. Fűtési idényben a délutáni program tüzelőhordás a pincéből, ebben segíthetek apámnak. Este néha színházba vagy házi lemezhangversenyre megyünk, a másoktól levetett cipő szorítja a lábam. De legtöbbször beérjük az otthoni világvevő recsegésével.

Felvirrad a vasárnap. Amíg apám Pesten dolgozott, hideg időben is jártunk uszodába. Most már fáradt ehhez. Az én reszortom a hamuzás és a begyújtás. A kályhák füstje szükségkéményekbe szorul, tízszer is kell próbálkoznom, mire a háztartási szénnek csúfolt sötétszürke por lángra lobban. Néhány év múlva a drága brikettnek már hat-hét begyújtás is elég. A szénmonoxid lassan szétterül a lakásban.

Összetörik egy tányér és édesanyám önuralma. A soktonnás gond és félelem, ami negyvenkilenctől ötvennégyig egy gyermekeit egymaga eltartó, diplomás értelmiségi asszonyt nyomaszt, nyugalomra vágyó apám fejére zúdul. Anyám gondja, akinek önbizalmából a háború csak foszlányokat hagyott. A foszlányoknak is kevéske romját amelyeket szülei halála tetéz a jelen pedig nem hagy újjáépülni Apámra zuhan anyám kétségbeesése, aminek kinyilvánításától az asszony a lehetetlent: férje magatartásának gyökeres átalakulását reméli.
Külső szemlélő számára biztosan nevetséges, de a gyerek szemében borzalmas a családi jelenet, ami ilyenkor következik. A kisiskolás idegeiről is leeszi a védőréteg minden maradványát.

Valamikor később, mire az anya ájulása vagy az otthonról való szokásos dúlt távozása és lecsillapodott hazatérése lezajlott már, azért megebédel a család. Mosogatás közben hallani a szobából, amint az apa gyakorol a hegedűjén. Ha kész a konyhai rendrakás, bemegyünk, ő pedig néhányat eljátszik kedvenc zeneszámai közül: Mendelssohn Hegedűverseny, Bach Air vagy A moll Partita… Egyszer sikerül, másszor nem. A kislány lélekszakadva szurkol, nehogy botoljon a vonó. Hegedülés után a magas, szemüveges, görnyedt vállú ember sorra arcon csókolja feleségét és lányait.

Egy vasárnap a jelenet délutánra tolódik. Vendég járt náluk délelőtt vagy ebédre, ki emlékszik már. Csak az a bizonyos, hogy a dráma betetőzéseként az asszony sötétedés közben magából kikelve rohan el hazulról. Este van, jó volna aludni már, de…

–  Most mit csináljunk? – néz apjára a kislány félig sírva.

–  Imádkozzunk – válaszol a férfi.

Rég szétporladtál már, Apám, nem tudom, összevarrható-e, ami ott elszakadt. De tanultam valamit a hegedűsöktől. Attól, aki a maga építette torony hegyén imbolyogva játssza egyetlen dalát, és attól, aki egy cseréphíjas háztetőn hangicsálva a dallam szárnyára emel mindenkit, aki esendőségét sem nem tagadja, sem nem bocsátja áruba. Ők tanítottak arra, hogy a hegedű csak a magasból szól tisztán. És hogy a növendék úgy válhat érett, valódi felnőtt emberré, ha felküzdi valahová magát; nem a szamárlétrára nem szülők vagy élettárs ácsolta díszemelvényre, hanem saját sorsának magasába. Ahonnan lezuhanni sem szégyen, ha már továbbadta a többi embernek azt az egyedül belelő fakadt dallamot.

Hallod, édesapám?